Tényleg a gyerekvonásokat tartjuk szépnek egy női arcon? – a szépség pszichológiája

A szépség fogalma évezredek óta foglalkoztatja a művészeket, filozófusokat, de lényege mintha megragadhatatlan volna. Míg Platón metafizikai szépségfogalmában a szép és a jó elválaszthatatlan egymástól, Arisztotelész szerint a szép lehet erkölcsileg közömbös is, de egy műalkotás a rossz tettek, hibák, tehát a jó hiányának az ábrázolása által is széppé válhat. Immanuel Kant szerint szép az, ami „érdek nélkül tetszik”, Aquinói Szent Tamás pedig igen egyszerűen fogalmazott; szerinte az a szép, ami szemlélésekor tetszést vált ki.

Bár a szépség kérdéseivel alapvetően az esztétika foglalkozik, a különféle korok képzőművészeti alkotásaiból, az ókorból fennmaradó falfestményekből, mozaikokból, szobrokból, a késő középkortól a festményekből is kikövetkeztethető, mit tartottak szépnek az adott történelmi korban. Bár a kérdés azért egyáltalán nem ilyen egyszerű. Rózsavölgyi Andrea művészettörténész szerint a kultúra és az időszak, azon belül is a vallás és a társadalmi berendezkedés határozza meg a szépségről alkotott felfogásunkat. „Ha például megnézzük az ősi termékenységszobrokat, azt látjuk, hogy ezek sokszor szinte arctalanok, de bizonyos testtájaik, a csípő, a szeméremtestük jócskán el van túlozva. Azt nem tudjuk, hogy ez volt-e akkoriban az ideális testalkat, de az biztos, hogy fontos volt számukra a termékenység és ennek kifejezése, hiszen ez képezte a társadalom és egyben a továbbélés/túlélés alapját. Hol jobban, hol kevésbé, de ez a tendencia itt, nyugaton is végigmegy a történelmen, hiszen a nők szerepe az volt, hogy szüljenek, gondoskodjanak az örökösről.”

A termékenység megjelenítése tehát fontos szempont volt, ha nem is a szépség, de a nőiesség vonatkozásában. A művészettörténész szerint azonban az ókorban kultúránként és korszakonként is annyira eltérő volt a nőábrázolás, hogy nem lehet egységes következtetést levonni arról, mi számított szépnek. „A nyugati-keresztény művészetekben aztán a vallás fogja meghatározni, mi szép és miért. Inkább beszélhetünk ideálról vagy eszményi szépségről, ami összekapcsolódik egyéb, az adott korban fontos, elvárt tulajdonságokkal. Mivel az ábrázolásokon nem igazán jelennek meg világi emberek, csak szentek, az erényesség, a szűziesség, a visszafogottság fogja a női ideált meghatározni. Míg a középkori ábrázolásokon a női testek elvesznek, a reneszánszban, ami a középkori gyökereket megtartva erősen táplálkozik az antik művészetekből, már előtérbe kerül az individuum, eltűnnek a sematikus arcok, megjelenik az antik, atletikusabb testideál, a portrék. Erős az idealizálás is, leginkább fiatalabb korban ábrázolják az embereket. Ez nem igaz a németalföldi festészetre, ami mindig nagyon naturalisztikus és realisztikus volt, és egyértelműen megjelenik az alkotásokon, hogy ami ördögi, az csúnya, ami isteni, az szép.”

Lehetne még folytatni a sort a barokk hatalmas idomokkal rendelkező nőalakjaival, a rokokó frivol, vékonyabb alkatú nőideáljával, vagy a századforduló hozta jelentős változással például a női divat terén, Rózsavölgyi Andrea szerint azonban kijelenthető, 

A szép leginkább a gazdagság kifejezője volt, és a gondolkodásmód, tágabb értelemben a kultúra határozta meg. Ahogy manapság a divatcégek mondják meg, mi számít szépnek, úgy ez a történelemben sem volt másként: a szépségideák mindig felülről eredtek és valamilyen eszmeiséghez társultak. A szépség tehát akkor volt fontos, ha valamit, például a hatalmat, a gazdagságot, a termékenységet képviselni, reprezentálni kellett vele. A polgárság kialakulásával, majd a sokszorosított grafikai eljárások, később a divatlapok elterjedésével azonban már nemcsak az arisztokráciát érintette a kérdés, hogy mit tekintünk szépnek, hanem a társadalom szélesebb rétegeit is. Tulajdonképpen az lett szép és követendő, amiről írtak.

Felvetődhet tehát a kérdés: ha minden korban másfajta „szép” vált ki belőlünk tetszést, akkor lehet-e egyáltalán bármiféle egységes megegyezés a testi szépséggel kapcsolatban?

A szépség ezernyi tényezője

A szépségről alkotott elképzeléseink azonban nem kizárólag kulturális hatásokból, követelményekből származnak. Bár legtöbben azt hisszük, hogy az életünk során elénk táruló képek alapján „tanítják meg”, hogy mi a szép, ám ezzel sokan nem értenek egyet. Darwin például úgy gondolta, vannak az emberi szépségre nézve univerzális kritériumok és sztenderdek, a szépség meghatározása nem véletlenszerű és nem kulturálisan kötött, szerinte tehát az eltérő etnikumhoz tartozó egyének szépségmegítélése lényegében nem tér el egymástól. Az afrikai és az európai férfiak is nagyra értékelik a relatíve kis állat, nagy szemeket, telt ajkakat, tehát a női arc azon vonásait, amelyek a fiatalsággal állnak kapcsolatban. Első látásra ugyan mutatkoznak eltérések (például a kínai aranylótuszláb, a thaiföldi zsiráfnyak), de ezek voltaképpen nem a testi vonzerőről szólnak, hanem a női szabadság korlátozásáról, bizonyos társadalmi elvárásokról. Ilyen társadalmi elvárás manapság a fogyasztói társadalom „fogyassz, hogy jól nézzél ki” eszméje.

Hogy a szépség kritériumait kizárólag a kultúra és a tapasztalat befolyásolja, annak némileg ellentmond az a megfigyelés is, hogy bizonyos emberi arcvonásokat a babák is általánosan vonzóbbnak tartanak. Tudjuk, hogy a gyerekek olyan dolgokat bámulnak, amelyek érdekesek és vonzóak számukra, például az élénk színeket. Egy tanulmányban a csecsemők preferenciáit szemkövető technológia alapján számították ki. Az eredmények azt mutatják, hogy a 12 és 24 hónapos csecsemők preferálják például az arc szimmetriáját és olyan jellemzőket, amelyek hagyományosan az arc nőiességéhez kapcsolódnak. Ez az eredmény azért is fontos, mivel a csecsemők elméje még tiszta az olyan társadalmi hatásoktól, amelyeket a kultúra, a reklámok vagy a hírességek képei befolyásolnak. Mindez azt is jelenti, hogy a vonzódásunk bizonyos arcvonásokhoz, sok esetben neurobiológiai válasz.

A tudósok az emberi arc vonzerejét néhány kulcsfontosságú tényezőre vezették le, szerintünk meglehetősen szoros konszenzus uralkodik a korszakok, a kultúrák és az etnikai hátterek között is. Az arc szimmetriája például egyike azoknak a tulajdonságoknak, amelyeket a párválasztás során következetesen kívánatosnak tartanak a különféle kultúrák és rasszok korszaktól függetlenül, ugyanis a szimmetria evolúciósan a szaporodási készséggel hozható összefüggésbe. (Egyes adatok szerint a mellek mérete és szimmetriája pozitívan összefügg a termékenységgel.) Szintén elmondható, hogy a férfias vonásokat, például a nagy állkapcsot és a kiemelkedő szemöldökcsontot általában a dominanciához és jóképűséghez kapcsoljuk férfiaknál, míg nők esetében a teltebb ajkak és orcák társulnak a szépséghez – ezeket mind a magasabb, ezért szaporodási szempontból kedvezőbb hormonszinthez, a tesztoszteronhoz és az ösztrogénhoz kapcsoljuk. Az egészséget és vitalitást jelző tulajdonságokat minden korban nagyra értékeljük és csábítónak tartjuk, ide tartozik a bőrszín homogenitása, a bőrtónus egyenletessége, a sima textúra. Az orcák és az ajkak vörössége fittséget és több oxigénnel teli vért jelezhet, ami megmagyarázza a bőrpír és a vonzerő közötti összefüggést.

Azt, hogy mit tartunk szépnek, rengeteg tényező befolyásolja tehát. A kutatások azt mutatják, hogy a házas férfiak például vonzóbbnak számítanak, mint a szinglik. A nők csábítóbbnak tartanak egy férfit, ha több nő van körülötte, mintha egyedül vagy más férfiakkal együtt mutatkozik. Érdekes, de úgy tűnik, férfiak és nők is idegenkednek a hozzájuk hasonló, de ellenkező nemű arcoktól, ez azonban csak a rövid távú kapcsolatok esetén van így; tartósabb kapcsolatoknál a hasonlóság lehet vonzó (talán ez is magyarázza, miért hasonlítanak sokszor a több éve együtt élő párok). De a szépségfelfogásunkat szüleink is befolyásolják: azok a nők, akik pozitívan értékelik gyermekkori kapcsolatukat az apjukkal, erősebb vonzalmat mutatnak azokhoz a férfiakhoz, akiknek arcaránya hasonló az apáéhoz.

Fehér Tibor Dániel pszichológus szerint sem lehet egy faktor alapján megmondani, mit tartunk szépnek; az evolúció, az ember személyes és kulturális története, a társadalmi elvárások egyaránt meghatározzák azt, mi a szép, és mi a kevésbé szép jelenleg. A kérdés tehát nem egyszerű. „Bármilyen pszichológiai jelenségről beszélünk, a bio-pszicho-szocio megközelítéssel kell hozzáállnunk, tehát megnéznünk, mik azok az előrehuzalozott, ha úgy tetszik, biológiailag meghatározott tényezők, és mik a pszichológiai és társadalmi vetületei egy adott jelenségnek, mert ennek a három körnek a metszetében lehet leírni azt is, mit tartunk szépnek – fogalmaz a pszichológus. – A szépség biológiai vonatkozásaira mutatnak rá például azok a kutatások, amelyek azt vizsgálták, a peteérés mennyire befolyásolja azt, hogy egy arcot vonzónak tartanak-e a hölgyek. Kimutatták, hogy ovuláció környékén inkább a vonalasabb, érdesebb, hosszúkásabb arc a preferencia, míg a ciklus végén az oválisabb, kerekebb férfi arc. Tehát időszakos eltérés is van a szépségfelfogásban, és nem is feltétlenül stabil ez a vonás. A szépség pszichológiai megközelítésére példa, hogy párválasztáskor bizonyos mintázatok fedezhetőek fel, és nemcsak a viselkedés, belső tulajdonságok mentén választhatunk hasonló karakterű párt, hanem akár kinézet alapján is. Ennek oka lehet, ha volt egy korai kapcsolatunk, aminek elveszítése, be nem teljesülése miatt a preferenciánk megmaradt, és hasonló arcokat keresünk, még ha ezek mások számára esetleg nem is annyira szépek. Ma már vannak kutatások, hogy mit tartunk általánosan szép arcnak – például ilyen a szimmetria, az ismerősség, vagy az, hogy az arc szélességének a fele alatt van a szemek közötti távolság –, de ha csak ezeket a kutatásokat vesszük figyelembe, nem feltétlenül látjuk a teljes képet, és elképzelhető, hogy ezek az eredmények csak a mostani szépségfelfogásunkat tükrözik. Hogy mit tartunk jelenleg szép arcnak, szociológiai szempontból nem választható el a habitustól, vagyis a szociális mintázataink, tendenciáink összhalmazától, amelyek a viselkedésünket, gondolkodásunkat vezetik, és befolyásolják ízlésünket is. Vagyis a szépségnek van egy története is, amely dinamikusan változik.”

A pszichológus szerint ritkán látunk kizárólag laboratóriumi körülmények között egy arcot, ezért maga a környezet is hatással van arra, mennyire tartunk vonzónak valakit. „Rég meghaladott nézet, hogy az észlelés leírható általános szabályokkal, sokkal inkább igazolódott az észlelés ökológiai modellje, ami azt jelenti, minden észlelésünk a környezetben történik, és az ember élettörténete által átszínezett. Akár saját élmény is lehet, hogy valaki nagyon bejött egy koncerten, ahol a másik arca nemcsak egy arc volt, hanem azzal együtt észleltük, hogy az illető hogyan kapcsolódik másokhoz, mennyire menő, milyen szavakat használ, hogy tartja magát. Aztán összejön a randi, de valamilyen megfoghatatlan dolog miatt nem jön az az érzés, ami a koncerten, pedig az arc maga ugyanaz, a környezet azonban megváltozott.  Az életben tehát nagyon ritkán ítélünk csak egy arc alapján, megítélésünket a környezet is befolyásolja” – magyarázza a szakember.

Ami szép az jó?

A fenti kutatásban a kísérleti alanyoknak tulajdonságokkal kellett felruházniuk a számítógéppel összeállított arcokat, és nem meglepő, hogy a negatívumok mind a kevésbé vonzóakhoz kerültek.  Nem feltétlenül igazságos, de jelentős mennyiségű kutatás bizonyítja, hogy szépnek vagy jóképűnek lenni bizonyos előnyökkel jár. A fizikai vonzerőnek fontos társadalmi következményei vannak, a szépséghez bőségesebb és erősebb kötődésű szociális kapcsolatok is társulnak. A szépség a felfelé irányuló társadalmi mobilitással is összefügg, különösen a nők esetében. A próbainterjúk során szignifikánsan nagyobb eséllyel veszik fel egy pozícióra azokat, akiket bizonyos tulajdonságok alapján vonzónak tartanak. Ez még akkor is igaz, ha más pályázókkal összehasonlítható végzettséggel és tapasztalattal rendelkeznek. A jó megjelenés még az elkövetett bűncselekmények súlyosságának megítélését is befolyásolja, és azt, hogy a vonzóbb emberek átlagosan alacsonyabb óvadékot fizetnek. Úgy tűnik tehát, létezik a vonzerő sztereotípia: szépnek tartott embereket kompetensebbnek, kedvesebbnek és általában véve több társadalmilag kívánatos tulajdonsággal rendelkezőnek tekintik, mint a kevésbé vonzónak tartottakat.

Fehér Tibor Dániel szerint holdudvarhatásnak, halo-effektusnak nevezik ezt a jelenséget. „Ez egy kognitív torzítás, amely arra késztet minket, hogy a környezet felől érkező észleletet sajátos módon rendezzük. A holdudvarhatás akkor érhető tetten, amikor egy szép emberhez asszociáljuk azt is, hogy okos, tehetséges, sok mindent el tud érni. Kutatásokban is tetten érhető ez: két csoportnak ugyanazt a két esszét adták, az egyikhez volt fotó csatolva, a másikhoz nem. Arra kérték a résztvevőket, hogy javítsák ki a helyesírási hibákat, a végeredmény pedig az volt, hogy a konvencionálisan szép ember esszéjében jóval kevesebb hibát találtak. Sőt a szép embert sokkal sikeresebbnek ítélték meg. A holdudvarhatás során tehát a személy egyetlen tulajdonsága, a szépsége ráragyogott az egyéb, feltételezett tulajdonságaira is.”

Mint látjuk, a szépség soktényezős, nem mondhatjuk azt, hogy kizárólag a biológia, az agyműködés vagy a társadalom által meghatározott. „Egyik szépség-meghatározás sem jelent kizárólagosságot – mondja a pszichológus, és a cikk végére némi jó hírrel is szolgál: Még ha az adott korban nem is a mi arcvonásaink a favorizáltak, igenis lesznek olyan emberek, akik nem a közízlés alapján ítélik meg a szépséget. Mert a világ megítélése szerencsére jóval szélesebb, mint a magazinok által diktált trendek.”

Változó szépségideálok

• Szépségideálok, akiket korábban szétcsúfoltak
• Nincs bajom a szőrös lábbal, de… avagy szőrszálhasogatunk?
• Ahol evőtáborokban hizlalják a menyasszonyokat, hogy elég kívánatosak legyenek