Ha a mesterséges intelligenciáról van szó – márpedig szó van róla, mindenhol és szünet nélkül –, vagy a hasznosságára hivatkozva dicsőítik a fejlesztésében és terjesztésében érdekeltek, vagy a veszélyeire hívják fel a figyelmet a szakértők. Ez persze mind érdekes, de így, hogy évek óta ez megy, Monty Python után szabadon ideje feltennünk a kérdést:

És most nem a mobilunkban megbúvó chipekre és algoritmusokra gondolunk – ezek többsége eleve marketinglózung – és nem is a nagy cégek által használt „forradalmi” megoldásokra, mint az addiktívabb ütemben sorsolt TikTok-videók, vagy a meggyőzőnek szánt, valójában tök béna fiatalítós filmtrükkök. Hanem olyasmire, ami valóban kézzel fogható, segít, vagy legalább szórakoztató. Viccesnek szánt, valójában hátborzongató „így néznének ki a Harry Potter szereplői, ha Berlinben játszódna” videók? Hagyjuk már! ChatGPT-vel íratott motivációs levelek? Oké, ez adott esetben valóban hasznos, de azt azért nem formálja át, ahogy a világról gondolkodunk.

Egy kis csapat most megmutatta, hogy igenis van helye az AI-nak a hétköznapokban, a művészetben és az érzékenyítésben. És hogy csak azért, mert mesterséges intelligencia kreált egy képsorozatot, még lehet emberi, ötletes és elgondolkodtató. Csak az kell, hogy hozzáértő emberek irányítsák, akik, pontosan tudják, mit szeretnének mondani vele. Például vakok, akik meg szeretnék mutatni végre a látóknak, hogyan gondolnak az őket körülvevő terekre.

Erről szól a BlindJourney projekt, amelynek kedvéért hét születésétől fogva vak embert kértek fel, hogy írják le, hogyan érzékelik a körülöttük lévő világot. Fontos volt, hogy vakon születetteket szerepeltessenek, a látók ugyanis emlékezhetnek a képekre, a színekre, a vizuális jelekre, itt pedig éppen az volt a lényeg, hogy az érzést, a hangulatot adják át, illetve egy kicsit azt is, hogy hogyan tájékozódnak ők Budapest forgalmas terein. A leírásokat aztán – persze némi IT-bűvészkedéssel – promptként használták a képgeneráló AI-ban.

Ha az előző mondatból nem sokat értettél, nem a te hibád; fontos azonban, hogy alapszinten elmagyarázzuk, hogyan születnek ezek a képek, és hogy működik az, amit némi poétikus éllel mesterséges intelligenciának hívunk, és amelynek hála egyre több a furcsa, de időnként egészen hihető fotóimitáció. Az internet, mint tudjuk, hatalmas és tele van képekkel; ezeket fésülik át az algoritmusok, amelyek – eleinte némi emberi útmutatással – képesek azonosítani és kategorizálni a vizuális elemeket. Ha ez kicsit tág kategóriának tűnik: az is. A lényeg, hogy minél több képet kell ellátni minél több címkével – „nézd, AI, ez itt egy naplemente, ez itt egy emberi kéz, ez a festmény Bauhaus stílusban készült, ez pedig egy 80-as évekbeli sci-fi horrorból való” –, egy idő után pedig megtanulja a gép, mi micsoda, mi több, ha elég alapanyagot gyűjtött, akkor sablonosan és hozzávetőlegesen, de alkotni is képes. Ezt persze mind idézőjelben kell érteni:

Azaz – szerencsére – maga az alkotás még mindig az ember kezében van.

A BlindJourney projektben tehát nem tettek mást, mint fogták a hét vak alkotó szavait, és parancsként betáplálták egy képgenerátorba. Az egyik résztvevő, Kónya Barbara például a következőt mesélte, amikor megkérdezték, milyen a Keleti Pályaudvar:

(Igen, a vakok is képzelnek színeket, árnyalatokat – többek közt az a projekt célja, hogy ehhez hasonlóakat tanulhassunk róluk.) Ezeket aztán promptba foglalta vele a projekt informatikusa; ez a megfelelő paranccsal együtt a következőképpen nézett ki a képgenerátorban:

A generátor ilyenkor több képet is felkínál, ezekből választhat a felhasználó, és tovább finomíthatja az alkotást, amíg megfelelő nem lesz a végeredmény. Amely a Keleti pályaudvar esetében így néz ki (kattintás után pedig az összes alkotást megnézheted):

„Szeretek itt közlekedni. Furcsán hangozhat, de szeretek sodródni a tömeggel, mert így kirajzolódik előttem az út. De figyelnem is kell, mert néha elsodornak az ellenkező irányba.” /imagine nem messze van a meki és burger king, ezek jó támpontok, hallom a járműveket, megismerem az új buszokat, néha nehéz megtalálni a vezetősávot, sodródom, nagy a tömeg, érzem, amikor engem néznek

„Ha erre járok, az boldogsággal tölt el, mert megyek haza a szüleimhez. A boldogság nekem rózsaszín, ezért rózsaszínnek képzelem a vonatokat, az állomás tetejét meg szép csipkésnek!” /imagine vannak körülöttünk irodaházak, szűk a lépcső, néha nem állnak félre az emberek, végre van vezetősáv, teteje is van az állomásnak, sokszor hangosak a vonatok, nem félek, izgalmas kihívás közlekedni, megyek haza a szüleimhez, rózsaszínek a vonatok

„A nagypapámmal sétáltunk itt rendszeresen. Sok komoly és mély beszélgetésünk volt itt. Nagyon bölcs volt a nagypapám, ő volt példaképem. Mindig fogta a kezemet.” /imagine hosszú séták, hullanak a levelek, puha, bársonyos, szőnyegszerű a talaj, magasak a fák, szellős az erdő, nem zsúfolt, az ősz és a tél itt a legjobb, világos van, csend és harmónia, könnyen járható a terep, sima, biztonságos, van egy illat, amit csak itt érzek

„Sok itt az akadály, amivel meg kell küzdenem, ilyenek az eldobált rollerek is. De a kerítés, a villanyoszlopok, az építkezés segítenek, hogy tudjam, hol vagyok.” /imagine van egy útvonal, amit követek, segítenek az utca tereptárgyai, a füves sáv is segít a tájékozódásban, egy roller, még egy roller, fontos, hogy halljam, mi történik, hallom az építkezést, jó irányban vagyok, bonyolult a kereszteződés, nagyon kell figyelnem, hallom, ahogy a közelemben berregnek az autók

„Van egy fix útvonalam, amin haladok, de itt a közelben van egy nagyon hosszú kereszteződés sok sávval és vezetősáv sincs rajta. Sietnem kell, hogy átérjek, és figyelnem kell, hogy tartsam az irányt.” /imagine házfalak és kerítések, sok az autó, nagy a forgalom, zaj van, segít a távirányítós lámpa, a zebra hosszú és végtelen, nehezen tudok egyenesen átmenni, szeretem, ha kevesen vannak, érzem a kipufogógázt

„Mindennap járok itt. A középső mozgólépcső megy felfelé, ezt nem lehet eltéveszteni. Amikor pedig meghallom a vonatfüttyöt, tudom, hogy megérkeztem, jó helyen vagyok.”/imagine mindig a középső mozgólépcső, vonatfütty, mintha még mindig gőzmozdonyok lennének, sok-sok ember, vannak köztük külföldiek, mindenki siet, óriási csarnok,nagy téglalap alakú épület, konténerépületek, a vezetősáv segít, néha vannak akadályok, ütközések, sokszor segítenek, kettes vágány, bekapcsol a légkondi, berregés, indulás

„Olyan mesebeli itt a környezet. Szeretek itt piknikezni a családdal a fák között a tisztáson. Meg azt a nagy hintát is nagyon kedvelem, ami itt van, mert kényelmesen beleférek. Meg a libegőt is!” /imagine szabad tér, emelkedők, a fák szépek és érdes a tapintásuk, mesebeli, nyugodt környezet, családok és gyerekzsivaj, hallom a kisvasutat, tudom, hogy magasan vagyunk, még tériszonyom is van, frissek az illatok, nem zavar, hogy sokan vagyunk

„Ha megkérdezünk látássérült és vak embereket, akkor számtalan olyan történetet tudnak elmesélni nekünk, amelyek arról szólnak, hogy olykor nehéz helyzetekben – bár körbe vannak véve látó emberekkel – mégsem kaptak segítséget, vagy a legjobb indulattal, de rosszul segítenek nekik” – közölte a vak alkotókat segítő Kézzelfogható Alapítvány. A szervezet azért jött létre 15 éve, hogy látássérültek társadalmi rehabilitációját segítse különböző művészeti és kézműves képzésekkel, programokkal. A „rosszul segítés” persze nem rosszindulatot jelent, hanem azt, hogy „az emberek jelentős részének nincsen olyan tudása, amelyre támaszkodhatnak akkor, amikor egy vak embernek szüksége lenne segítségre”. A BlindJourney ezen próbál változtatni: a képeket látva közelebb juthatunk ahhoz, mit és mennyit érzékel egy vak ember a környezetéből – pontosabban hogy a látókhoz képest mit és mennyit. A számunkra ismerős helyszínek ezeken a képeken ugyanis absztraktak, meseszerűek, mégis hűen tükrözik azt, ami a fejükben róluk él.

A legszebb az egészben az, hogy bár nem mondták meg az AI-nak, mely terekről van szó, azok így is felismerhetőek, azaz a vakok és a látók érzékelése között nem is akkora a különbség.

Ezt a kiállítás helyszínén, az Akvárium Klub előterében be is mutatták: az egyik alkotót, Erdődy Viktort körbevezették a helyszínen – aki járt itt, tudja, hogy egy brutalista betonszerkezetre épült tágas, oszlopos, fényes térről van szó –, részben meséltek neki, részben hagyták, hogy maga tapasztalja és tapogassa meg, majd hozzáfogtak az alkotáshoz az informatikussal. „Szimmetrikus elrendezésű, minden oldalán termek, kisebbek és nagyobbak, és elég sok a kút, szinte mindenhol ott vannak. Az jut eszembe, hogy jól átgondolt, átérezhető tér, nem az, ahol el tudsz veszni” – mesélte Viktor. „Érdekesek a lépcsők, egy kicsit kihívást jelenthetnek; én vakon simán felmegyek rajtuk, de egy kerekesszékes már nem biztos. Jól behatárolhatók a tér részei, egyértelműek az irányok, szimmetrikus a tér.” Mindezt így képzelte az AI:

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

A képekkel az érdeklődők Budapest hét pontján köztéri plakátokon, az Akvárium Klubban egy interaktív kiállításon, valamint a projekt weboldalán találkozhatnak: https://blindjourney.hu. Az egyedülálló képek és az általuk képviselt nézőpontok örökbefogadásra várnak, amellyel nem csak az alapítvány munkáját támogathatják, hanem részt vehetnek a vakok és látók közötti híd építésében. Az ebből befolyt összeg teljes egészében a Kézzelfogható Alapítványt illeti. A képek az Akváriumban ingyenesen megnézhetőek, 13-án, 26-án és a zárónapon, 29-én még szerepet is cserélhetünk a vakokkal: a látogatók szemét lefedik, és a tapintható műalkotásokat megérintve kell megtippelniük, hol járnak éppen.