Kint esik az esõ és hujjogat a szél. Az 1-es villamos utazóközönsége - mint a nedves edénybe szorosan rakott uborkák - összepréselõdik. Az uborkát pedig azért helyénvaló most hasonlatként fölemlegetni, mert a hangulathoz is illik, amely szemlátomást igen savanyú. Ráadásul az általános kedélytelenségbe belepittyeg egy középkorú hölgy mobiltelefonja.
Az arcokról megvetés árad: tessék, még ez is! Kit érdekel, mi sürgős és kinek, mi közünk mások magánbeszélgetéséhez, amelynek mindjárt kényszerű fültanúi leszünk.
Csakhogy a hölgy arca az első halló után ragyogni kezd. S azt mondja:
– Fiú? Az éjjel? Három kiló tíz deka, ötvenkét centi! Jajistenem, kisfiam, most mindjárt odamegyek, ugye, te is jól vagy?
Minden meg van bocsátva. Még az is, hogy a hölgy tárcsáz és folytatja:
– Papa, megvan az unokád, három kiló tíz deka, ötvenkét centi, most megyek hozzájuk, mindenki jól van! Nem szólsz semmit? Papa, most sírsz vagy nevetsz? Mi – csak körbe kell pillantani – már remekül vagyunk.
Annyira, hogy egy idős asszony, immár beavatottnak érezvén magát, megkérdi: és mondja, hogy hívják a babát? Kiderül, hogy Kristóf a jövevény neve, aki ezen a csúf, sötét napon képes volt fénybe borítani egy egész villamoskocsit.
