Jim története

nlc | 2003. Május 06.






Jim
Ehhez kissé vissza kell nyúlni az időben, és valahonnan messziről kell elindulnom, hogy érthetőbb legyen a sztori. Nevezzük ezt a részt előzménynek. Úgy 10 évvel ezelőtt néhány szakember és néhány fiatal (köztük én) úgy döntött, hogy alapít egy Ifjúsági Telefonszolgálat nevű szervezetet egy vidéki városban. A szerveződés lényege és célja az volt, hogy a környék fiataljainak segítsünk megoldani épp aktuális problémaikat, megelőzvén az esetleges krízishelyzete(ke)t.

Néhány év munka után a kortárs segítők száma elkezdett fogyatkozni, így az újbóli tagfelvétel mellett döntöttünk. Jelentkeztek is újabb fiatalok, elvégezték a következő képzést, majd – ahogy az lenni szokott, egy hétvégi csoporttalálkozó keretében megismerték a “régiek” az “újakat”, és viszont.

A találkozót egy kisvárosban tartottuk, s én szokásommal ellentétben késtem. A többiek már ott ültek a helyi motel társalgójában, amikor beléptem.

Pillantásom egyből egy gyönyörű, barnahajú és szemű lányra esett, aki szintén rajtam felejtette a szemét; a hosszú pillanat után elmentem elfoglalni a szobámat. Miután visszatértem a társaságba, természetesen igyekeztem “A lány” közelébe kerülni, róla minél többet megtudni, bár ez az adott szituáció keretei miatt elég nehéz volt. Sebaj!

Este, a program után elkezdődött a szabadprogram; a társaság egy része nem tért egyből nyugovóra; először nagy csoportban, majd kisebb klikkekben társalogtunk tovább. Én “természetesen” Noémivel beszélgettem, merthogy, mint megtudtam, ez a neve. (Mellesleg az egyetlen unokahúgomat szintén így hívják, ezért tudom, hogy a név jelentése: gyönyörűségem. Ahogy az intelligens svéd:)) mondaná: Nomen est omen.:))

A beszélgetés eléggé kötetlen formában zajlott tovább, humorral bőven fűszerezve. A hétvége után mindegyikőnk élte a mindennapjait, de alkalmanként azért találkoztunk; hol a városban, hol pedig az esetmegbeszéléseken. Nem sokkal később “egy külföldi lehetőséget megragadva” hosszabb időre távol kerültünk egymástól, de írásos formában, és alkalmanként telefonon is, továbbra is rendszeresen érintkeztünk.

Miután visszatértem külhonból, ismét elkezdtünk találkozgatni; egyre több időt töltöttünk együtt. Egy ilyen alkalommal megkérdeztem, mit szólna, ha kicsit szorosabbá fűznénk a kapcsolatunkat. Erre ő elmosolyodott, ugyanakkor elérzékenyült, és azt mondta, hogy már régóta várt erre a pillanatra. Azóta – úgy érzem – nagyon jó és erős alapokon nyugvó kapcsolatot sikerült felépítenünk azáltal, hogy egymásnak és magunknak is időt hagyva alaposan megismertük a másikat, na meg persze saját magunkat is a másik tükrében.
Exit mobile version