Nona története

Nona

Hét évvel ezelőtt jelentkeztem az egyik telefonos lelkisegély-szolgálat tagjai közé. Felvételt nyertem. A képzésünk végén egy “stábhétvégén” találkozhattunk a szervezet “öreg rókáival” 🙂 (az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a mi csapatunkban én voltam a legfiatalabb). Kíváncsian vártam a találkozót. Mindenki kedves, segítőkész volt; hamar megtaláltam a “társaságomat az öregek” között is.

Leginkább egy csillogó tengerszemű, kedves mosolyú fiúra figyeltem fel, akire nem volt nehéz, hiszen késett:)), de nem is ez tűnt fel először, hanem az a mérhetetlen harmónia és derű, ami belőle áradt. Nehéz volt nem rá figyelni (nem csak azért, mert szeret a társaság középpontjában lenni és állandó viccekkel, “szójátékokkal” tartja fenn az érdeklődést:)), szikrázott körülötte a levegő.

A körülmények miatt azt, amit akkor gondoltam róla, csak évekkel később tudta meg. Az estét mindenesetre elég emlékezetessé tettük egymás ugratásával, beszélgetésünkkel. A hétvége után a megbeszéléseken és itt-ott mindig összefutottunk, de külön utakon jártunk.

Akkor döbbentem rá először, milyen sokat jelent nekem, amikor hosszabb időre külföldre ment. A leveleiben soha nem írt semmi olyat, amitől sírhatnékom támadhatott volna, de mégis; csorogtak a könnyeim, és nagyon hiányoztak a találkozásaink.

Karácsony előtt hazajött, találkoztunk, megajándékoztuk egymást. Pár nappal később felhívott és beszélgettünk. Újra készült visszamenni, és akkor azt éreztem, ha most nem próbálom meg, akkor soha. Kapott tőlem egy verseskötetet és egy levélkét. Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan című verse mindent elmondott helyettem:). Amikor megkérdezte, hogy szeretném-e, ha nemcsak mint barátok szerepelnénk egymás életében, hanem a kapcsolatunkat mélyítve társakká válhatnánk, azt sem tudtam sírjak vagy nevessek, annyira régóta szerettem volna őt a Kedvesemnek. Azóta ez az érzés – az évek során – megerősödött, és tudom, hogy együtt bármire képesek lehetünk és bármi sikerülhet.