Borbás Mária újra vidéki lány lett

Fejős Éva | 2003. Július 12.
Másfél évvel ezelõtt új életet kezdett kedvesével, s ma boldogabb, mint bármikor. Már a fõvároshoz sem köti semmi a televíziózáson kívül – az elsõ számú otthon a "vásárvárosban", Hódmezõvásárhelyen van, ahol a piacon köttetnek az ismeretségek...

Mostanában Borbás Máriát talán többet láthatjuk egy apró, vidéki bútorüzletben, mint a tévé képernyőjén.






– Ez a felszabadult mosoly jellegzetesen “borbásmarcsis”. Ezek szerint az életben is olyan mosolygós vagy, mint a képernyőn, vagy van valami különös oka a jókedvednek?
– Mindig ilyen vagyok… Bár, talán azért látsz különösen feldobottnak, mert tegnap volt az első házassági évfordulónk.

– Szerelmes regényekbe illő, ahogyan megismerkedtél a pároddal, és nagyon rövid idő, pár hónap után papíron is összekötöttétek az életeteket. Sokan meghökkentek ezen?
– Biztosan volt, aki megdöbbent, de a közvetlen környezetem támogatta ezt a lépésemet. Korábban nem olyan volt az életem, mint amilyennek lennie kellett volna. És akkor jött másfél évvel ezelőtt a nagy találkozás Józsival, ő kalauzolta végig a Főtér című tévéműsor stábját Hódmezővásárhelyen. A Bika jegyében születtem, két lábbal állok a földön, de abban a pillanatban, amikor megláttuk egymást, tudtam, hogy most valami nagyon jó kezdődött el.

– Mégis, hogyan történt?




– Pont tegnap beszélgettünk arról, hogy néha még mi is csodálkozunk azon, milyen magától értetődő természetességgel választottuk egymást. Telefonszámot cseréltünk, és néhány nappal a megismerkedésünk után Józsi megkérdezte a telefonban: “Nem akarod végre elkezdeni a saját életedet élni?” Az volt az első gondolatom, hogy hogyan merészeli ezt a kérdést feltenni nekem valaki ilyen rövid ismeretséget követően? Ma már tudom, ő sem érti, honnan vette a bátorságot ehhez a kérdéshez, csak úgy kicsúszott a száján… De azért elgondolkoztam ezen, és beláttam, hogy igaza van. Teljesen megváltozott az életem, mióta együtt vagyunk. Korábban, kilenc évig Budapesten éltem, de ma már a férjem legénylakása a “bázisunk” Hódmezővásárhelyen.

– Milyen ott az élet?
– Imádom a várost. A nevében is benne van, hogy régen ez nagy vásárváros volt, és még ma is vasárnap van vásárnap, vagyis piacnap. A piac a találkahely, ott beszélik meg fiatalok és idősek az élet dolgait. Mi is, ha ráérünk, vasárnap reggel lemegyünk a piacra, kicsit vásárolunk, kicsit beszélgetünk ismerősökkel és ismeretlenekkel. Nagyon jól érzem ott magam.







Józsival Tunéziában fejfedőt válogattak
– És Zsámbékon?

– A zsámbéki lakást azért vettük, hogy amikor Budapesten van dolgunk, a közelben alhassunk. A fővároshoz egyikünket sem köti senki és semmi, és, bevallom, nekem eléggé idegen, hogy ennek a városnak annyira gyors tempója van. Zsámbék nem annyira nyüzsgős. Kedvesek az emberek, ott is mindenkivel köszönünk, akár ismerjük egymást, akár nem. Ez felidézi, visszahozza a madarasi gyermekkoromat.

– Hazajársz még anyukádékhoz, a szülői házba?
– Hogyne, gyakran. Már nem a szülői házban laknak, mert öt évvel ezelőtt apukám nagyon beteg lett, és anyukám elcserélte a lakásunkat egy kis kertes házra, mert féltünk, hogy apu nem tud majd felmenni a lépcsőn. Nagyon súlyos stroke-ja volt, szerencsére a barátnőm édesapja meggyógyította Miskolcon.
Exit mobile version