Vízler Deján (6) és Mirjam (4) okos és gyönyörű, láthatóan kiegyensúlyozott gyerekek, akik nyilvánvalóan boldog családban nevelkednek. Apukájuknak, Zsoltnak ez már a második házassága, bőven elmúlt negyven, amikor ők születtek. A gyerekek édesanyja, Luca azt mondja, sok minden egyszerűen nem korfüggő. Ahogy a felnőtt kapcsolat és a boldogság sem.
“Igaz, hogy a férjem már elmúlt negyven, amikor családot alapítottunk, de a gyerekvállalás kérdése nem az életkora miatt jelentett számunkra némi dilemmát – meséli Vízler-Nyírádi Luca, újságíró. Férjével, a szerkesztő-riporter Vízler Zsolttal mindketten több éve tartó házasságban éltek, amikor megismerkedtek. – A férjemnek már volt két fia (10 és 12 évesek) az előző kapcsolatából, akik a válás után velünk éltek tovább. Érthető, hogy Zsoltban korábban fel sem merült, hogy vállaljon-e még gyereket. Én viszont a húszas éveim végén járva már nagyon vágytam az anyaságra, ráadásul úgy éreztem, mindenképpen őt szeretném a gyerekeim apjának. Azt azonban egyáltalán nem akartam, hogy ő csak a kedvemért bólintson rá újra az apaságra. Szerencsére nem kellett sokáig azon töprengenem, el tudnám-e fogadni, ha ő nem akarna már gyereket, mert a köztünk lévő kapcsolatot ő is ugyanolyan erősnek érezte, mint én. És nem volt benne olyan érzés sem, hogy túl idős lenne ahhoz, hogy újra apuka legyen. 42 és 44 éves volt, mikor a két gyermekünk megszületett, én pedig 30 és 32. Mondjuk úgy, hogy ő a legszebb férfikorban, én pedig a legszebb női korban voltam a szülővé váláshoz.”
Anya szigorúbb, apa laza
A korkülönbség a gyereknevelésben sem okoz különösebb problémát Lucának és Zsoltnak, hiszen jól kiegészítik egymás szülői hozzáállását.
“Zsolt sokkal ösztönösebb, viszont a hirtelen jött helyzetekre – például egy váratlanul kirobbant hisztire – feszültebben és türelmetlenebbül reagál. Talán azért is, mert már egyszer végigcsinálta a kisgyermekkort az első házasságából született gyermekeivel. Néha nehezebben viseli a hisztit, az akaratosságot, mint én, akinek talán a biológiai óra szempontjából épp ez a dolga. Zsolt sok mindenben sokkal könnyedebb, ezáltal megengedőbb, játékosabb, de kevésbé következetes. Én szigorúbb vagyok, én rendezem mindazt, amit ők mókából szétzilálnak: legyenek azok a családi szabályok – amik valójában csak nálam léteznek, a férjemnél és a gyerekeknél nem –, vagy a játék utáni rendetlenség. A gyerekek persze okosak, tudják, hogy a család így kerek, ki is használják, de csak bizonyos határokon belül. Viszont
ami szerintem a legfontosabb, hogy mindketten kölcsönösen tiszteletben tartjuk azokat az értékeket, amelyeket a gyerekek elsajátítanak tőlünk.
Én is fontosnak tartom, amit Zsolttól kapnak, és ő is azt, amit tőlem kapnak.”
“A feladatmegosztás abszolút klasszikus – kapcsolódik be a férj, Zsolt. – Én végzem a férfias, ház körüli munkákat, Luca viszi a háztartást. Persze attól sem riadunk vissza, ha be kell segíteni egymásnak. Mivel én lovak képzésével is foglalkozom, így általában ebben is asszisztál nekem a család, hiszen ami nekem fontos, az nekik is. A gyerekeink is ebbe az életbe, a természet és állatvilág tiszteletén alapuló értékrendbe nőnek bele. Én pedig ugyanúgy részt veszek a feleségem »kutyázásában«, mert az ő munkája és érdeklődése hozzájuk kapcsolódik. Ez volt a legelső közös pont, ami pár perc beszélgetés után kiderült rólunk: mindketten imádjuk azt, ami a másikat érdekli.”
Zsolt és Luca elárulják, egyáltalán nem kerestek új párkapcsolatot, amikor megismerkedtek.
Mindössze három hónap kellett ahhoz, hogy biztosan tudjuk: egymással akarjuk folytatni az életünket. Csupa véletlen alakította a kapcsolatunkat, bár mi mindketten úgy gondoljuk, hogy véletlenek nincsenek. Közös munkahelyen dolgoztunk, de teljesen más területen, így aztán nem volt sok esély rá, hogy valaha is találkozunk. Viszont egyszer egy asztalhoz keveredtünk az ebédlőben, és két perc alatt rájöttünk, hogy milyen sok közös témánk van. Végzetes, életre szóló találkozás volt ez.
Zsolt elárulja, a legnagyobb félelme az, hogy nagyszülőnek nézik, de ez még sohasem történt meg. Többek között azért, mert nagyon figyel a jó kondícióra, egész életében élsportoló volt.
“Több tíz évig kézilabdáztam, emellett profi díjugratóként, lókiképzőként dolgoztam – veszi át a szót Zsolt. – Ezért is fontos számomra, hogy a gyerekeim is aktív, egészséges életet éljenek, sokat mozogjanak, ügyesedjenek. Azt hiszem, ha kimondatlanul is, de ez az én feladatom. Luca pedig szívesen játszik velük olyan típusú játékokat, amelyek a tudásukat, intelligenciájukat fejlesztik. Mindkettőnknek az a legfontosabb, hogy érdeklődők legyenek, nyitottak az új dolgokra és élvezzék a tanulást.”
Két olyan családdal ismerkedtem meg nemrég, ahol a férj bőven negyven felett alapított (új) családot. És igen, lehetnek hátrányai a dolognak – például idősebb lesz az apa, mire a gyerkőcök felnőnek –, viszont a beszélgetések után arra jutottam, hogy még több előnye van annak, ha az ember lánya egy érett, tapasztalt, komoly kapcsolatra vágyó férfival köti össze az életét. Olyannal, aki tudja, mit akar.
Mindketten úgy gondolják, klasszikus férfi és női értékeket képviselnek, de a mai, egyre tágabban értelmezett szerepek szerint: mindketten dolgoznak, miközben mindketten teljes értékű szülők is.
“Én nem vagyok karrierorientált, a legfőbb célomnak azt érzem, hogy a gyerekeinkből boldog, kiegyensúlyozott embert faragjak – mondja Luca. – Így viszont a férjem, akinek fontosabb az, hogy olyan munkát végezzen, amit szeret, tud elég időt és energiát fordítani a hivatására.”
Ezt a boldog egyensúlyt igyekeznek az élet minden területén megtartani.
Ha mindketten jól választjuk meg, hogy melyik szituációt kell komolyan venni, és mikor lehet lazán, kreatívan megoldani bizonyos helyzeteket, akkor megvan az összhang, kortól függetlenül. Nem mindenből szeretjük ugyanazt, nem mindenkor reagálunk ugyanúgy, de az alapértékeink megegyeznek. És így vagyunk teljesek, egymással.
Zoltán “bevonzotta” feleségét az életébe
Zoltán igazi agglegényéletet élt, amikor jelenlegi feleségét, a nála 12 évvel fiatalabb Kittit megismerte.
“Már vágytam a komoly kapcsolatra, családra. Építettem a házamat, akkor olyan félkész állapotban volt – emlékszik vissza Hegedűs Zoltán építészmérnök, aki mindig is hitt a spirituális dolgokban, a pozitív gondolatok erejében. – A vonzás hatalmát olvastam éppen, elképzeltem, mit fogok érezni, ha lesz egy párom. Nem sokkal ezután jelent meg az életemben Kitti. Azonnal megtetszett a szerénysége, kedvessége.”
“Na, azért nem ment ilyen simán – szól közbe a feleség, Hegedűsné dr. Mizser Karola Kitti. – Emlékszem, hogy később Zoli bevallotta, éretlennek tartott. Számomra közömbös volt, egyáltalán nem vettem komolyan, túl macsónak, nőcsábásznak hittem. Aztán többször is összefutottunk különböző rendezvényeken, és már kezdtem azt gondolni, nem lehet véletlen, ráadásul Zoli kitartóan hívogatott. Az első találkozáskor az előítéleteim nagy része alaptalannak bizonyult, aztán amikor kiderült, hogy mindketten Heves megyéből származunk, már nem volt kérdés számomra, hogy együtt vagyunk” – meséli Kitti.
Zoli mindig is aktív, sportos életet élt, ő volt az, aki Kittit is megtanította síelni, és együtt jártak motorozni még a gyerekek születése előtt.
“A férjem síel, snowboardozik, teniszezik, biciklizik, ha teheti, szörfözik, kipróbál minden érdekes sportot, legutóbb például a windsurf volt soron. Én mellette unalmas kislány vagyok – mondja a feleség. – Azt hiszem, nagyon jó hatással van rám,
jól kiegészítjük egymást. Én gyerekként is inkább felnőtt voltam, keveset játszottam, szívesebben voltam a felnőttek közelében. Zoli pedig felnőttként is gyerek tudott maradni.
A házaspárnak négy évvel a megismerkedésük után egy kisfia (Szilárd Zoltán, 8 éves), két évvel később pedig egy kislánya (Zita, 6 éves) született.
“Azt hiszem, Zoli lazasága most előny és hátrány is a gyereknevelésben. Engem sokszor bosszant, hogy nem következetes, nekem kell szigorúnak lennem. Én vagyok, aki formálni, alakítani próbálom a gyerekeket, betartatni a szabályokat.”
“Szerintem játékosan, de okosan irányítva sokkal hatékonyabbak tudunk lenni – szól közbe Zoli. – Nem utasításokkal, hanem viccesen motiválva próbálom inkább terelgetni a gyerekeket. Amikor fürödni kellene már menni, de a fiamra hiába szól rá a feleségem, odaállok mellé, és azt mondom, verseny a fürdőszobáig. Ő persze azonnal ugrik, mire utolérem, már vetkőzik a kád mellett.”
Más-más területen felnőttek
Zoli és Kitti egyetértenek abban, hogy az élet más-más területén felnőttek. Kitti inkább a ház körüli teendőkben, a gyereknevelésben, Zoli pedig az emberi kapcsolatokban, az élet nagy dolgaiban.
“Zoli nagyon bölcs gondolkodású, mindig higgadt, nyugodt, én vagyok a türelmetlenebb, indulatosabb – vallja be a feleség.
Nagyon sokat fejlődtem, amióta együtt vagyunk. Ő az, aki mindig emlékeztetett, hogy ne rohanjak fejjel a falnak, lássam meg a dolgok pozitív oldalát is. Ha konfliktus adódik, ő az, aki békít. Tőle tanultam meg azt is, hogy ahelyett, hogy folyton az igazamat hangsúlyoznám, ne akarjak megmondó lenni, inkább a szeretetemmel mutassak utat a barátoknak, családtagoknak. Amikor ezt megértettem, sokkal könnyebbé vált minden.
Két olyan családdal ismerkedtem meg nemrég, ahol a férj bőven negyven felett alapított (új) családot. És igen, lehetnek hátrányai a dolognak – például idősebb lesz az apa, mire a gyerkőcök felnőnek –, viszont a beszélgetések után arra jutottam, hogy még több előnye van annak, ha az ember lánya egy érett, tapasztalt, komoly kapcsolatra vágyó férfival köti össze az életét. Olyannal, aki tudja, mit akar.
Egyébként a gondolkodásmódunk, értékrendünk hasonló, mindketten szeretjük élvezni az élet örömeit, a kis dolgoknak is nagyon tudunk örülni. Például én nagyra értékelem, ha Zoli besegít a háztartási munkákban” – nevet Kitti.
“Hát igen, kellett idő, mire rájöttem, mindenkinek jobb, ha a feleségem nem holtfáradtan esik be az ágyba minden nap. Ráadásul nekem ez nem kerül nagy fáradságba – avat be Zoli. – Most már kipakolom a mosogatógépet, sőt erre nevelem a kislányunkat is. A szárítógépből is szívesen veszem ki a tiszta, illatos ruhákat. Az sem esik nehezemre, hogy kivasaljam a lányom pólóját, amit kiválaszt magának. Mégsem hagyhatom, hogy a kislányom gyűrött ruhában menjen óvodába!”
Kitti elmondja, hogy Zita kétéves volt, amikor ő visszatért a munka világába. Mindig is a közigazgatásban, jogászként dolgozott, felelős beosztásban, ami kezdetben nagyon sok volt a gyerekek mellett.
“Sokszor kiborultam, lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem tudtam mindent rendesen megcsinálni a gyerekek körül. Zolinak kellett idő, mire belátta, hogy igazam van. De aztán egész jól belejött, még palacsintát sütni is megtanult. Mára megtaláltuk az egyensúlyt. Zoli ugyan főállású lett, korán indul és elég későn ér haza, de én egy ideje hat órában dolgozom, így délután időben végzek és a hétköznapokon elég időm marad a családra és a házimunkára.”
Olvass még családalapítás témában az NLCafén:
- Gyerekem lesz, pedig soha nem akartam
- Nem tudom, mások hogyan csinálják, de én úgy érzem, szar anya vagyok
- A nagymamákon is múlik, hány gyereket vállalunk