Hangsúlyozom: nem akarnék olimpikont nevelni a gyerekből, nem is volt ez cél egy pillanatra sem. Csak azt szerettem volna, ha megtanul biztonságosan járni a jégen, előre, hátra, pár forgást, ugrást. Nem a dupla Ritzbergert, nem kergetek délibábot. Csak valamit, amivel jól el tud szórakozni. Nem olyan lehetetlen kívánság ez: sportos, ügyes, vékony lányról van szó. Ennek ellenére sehol nem vállalták el az oktatását. Öreg már ahhoz, hogy versenyezzen – keressen valami mást, tanácsolták több helyen is.
Ugyanígy húzta a száját szeptemberben a hegedűtanár is. Mert hát ideális esetben 5-6 éves korban kellene kezdenie a hegedűt. Így, hogy “öreg”, sokkal lassúbb lesz az előmenetele. És ugye tudom, hogy hegedűművész már nem lesz belőle? Lekéste, és kész. Mondjuk ő legalább nem küldött el minket, elvállalta a gyerek oktatását, ha nem is túl lelkesen.
Én meg nem értem, mire ez a nagy lemondó legyintés. Nem gondolom, hogy egy 13 éves gyerek öreg. Vannak barátnőim, akik bőven a negyedik x után kezdtek el zongorázni vagy úszni tanulni, és nagyon is élvezték. Tanulni ugyanis szerintem soha nem késő, legyen szó franciáról vagy rajzról. Akkor miért mondják azt a lányomnak, hogy az ő vonata már elment?
A másik véglet az ötéves fiam, akit minden egyesületben, tanfolyamon mohó tekintettel gusztálnak. Merthogy ő ideális korban van. Most kellene elkezdenie korizni, hegedülni, balettozni, atletizálni, úszni, angolozni. Jó felépítésű, okos, mosolygós gyerek. Tudom, hogy bármi lehetne belőle.
De miért kellene most kiválasztanom, hogy micsoda?
Szerintem ugyanis egy ötéves az legyen még gyerek. Szaladgáljon a játszótéren, maszatoljon a festékkel, ahogy kedve tartja, és se kedvem, se módom nincs arra, hogy minden délutánunkat egy edzőteremben töltsem vele.
Ám a nyomás óriási. Válasszak és kötelezzem el magam most, mondják mindenütt. Már persze csak akkor, ha jó anya vagyok és gondolok a jövőjére. Arra a jövőre, amit most kellene megalapozni. Hiszen az ideális az lenne, ha ismerne egy hangszert, beszélne legalább egy (inkább két) nyelven, tudna úszni, lovagolni, teniszezni, síelni. Ezeket pedig mind most kellene elkezdeni.
Nekem viszont ettől a hátamon feláll a szőr. Okos, értelmes, ügyes fiam van – de nem látom, hogy bármiben olyan isteni tehetsége lenne, amit bűn lenne eltékozolni. Nem emel négyzetre számokat, nem festette még le a Mona Lisát, és nem mutat be komplett tornagyakorlatokat a mászókán. Nincs olyan átütő tehetsége, ami leegyszerűsítené az életem, mert egyértelműen kijelölné az ő további életútját. Nekem kell hát választanom – tudva, hogy minden döntéssel kapuk zárulnak be. Vagy várhatok, ameddig elég nagy lesz ahhoz, hogy ő döntse el, mit akar – csak félő, hogy addigra már ő is öreg lesz, és én leszek a hibás azért, mert már nem lehet az, ami szeretne lenni.