Este 7-8 lehetett, akkor hagytam magára anyámat a sebészeten, szégyelltem magam, hogy nem tudok a támasza lenni, helyette egy hisztériás, zokogó, liftben összeeső idegroncsként viharzottam el, és annyi telt tőlem, hogy a kocsiban üvöltve mantráztam, hogy nem lehet, nem lehet…vagyis nem lehet, hogy meghal az apám.
Apám az utóbbi fél évben fogyott, láttuk mindannyian, de amúgy is vékony, szálkás ember… Aztán fájt, sajgott, nyomott, szúrt a hasa, de mindig megoldotta valami fájdalomcsillapítóval, ameddig lehetett, húzta.
Anyám kérlelte, fenyegetőzött, aztán könyörgött, hogy ide már orvos kellene, de apám makacs és hajthatatlan volt.
Utólag kiderült, hogy a kórház előtti utolsó hónapokban anyám titokban figyelte a lepedőt, a gatyáit, nem véres-e, titokban megmérte a lázát éjszaka, próbálta turbózni – vitaminok, húsleves –, sőt néha nyomogatta a hasát, hátha kitapint valamit.
Kivettek a hasából egy csúnyaságot, legalább kint van, de még nem tudjuk, mi lesz a folytatás… Én már az első látogatás alkalmával beszóltam, igen, köcsög voltam, de annyira rettegtem, akartam, hogy tudja, nagyon is elkerülhető lett volna ez az egész. Legalábbis én azt hiszem, ha előbb elmegy orvoshoz, nem tartunk itt.
Aztán rájöttem, ezzel már nem segítek rajta, de annyira fájt, hogy férfiúi hiúságból meghalt volna. Szóval, amikor itatták vele a ricinust, azt a finomat, gondoltam magamban, megérdemled, basszus. Miért nem gondolt anyámra, akivel tényleg nagyon szeretik egymást, miért nem gondolt a lányaira, az unokájára?!
Elképzeltem, hogy sose látja majd a gyerekeimet, és majd csak egy halott nagypapa lesz nekik, egy mohával benőtt sírfelirat.
Végül az ő csesztetése helyett ültem otthon, és elképzeltem, hogy itt van, és én válogatott mocskos szavakkal szidalmazom, ez volt a terápiám. Már csak kicsit haragszom, a pasimat meg azóta kínzom, hogy menjen orvoshoz, mert nem szülök olyan férfinak, akit nem érdekel a saját egészsége. Az apám persze most mindent megfogad, de anyuval már előre rettegünk, és stratégiákat gyártunk, hogyan fogjuk megakadályozni abban, hogy amúgy erős dohányos apám rágyújtson…
Szóval, férfiak, férjek, apák, barátok, nyilván kellemetlen a kesztyűs idegen ujj az ánuszban, de még rosszabb lesz, amikor a sebészkés hasítja a bőrötöket.
Lehet kellemetlen a tüdőszűrő hideg lapja, de amikor katétert dugnak – szerencsésebb esetben ügyes – nővérkezek a húgycsőbe, na, az jóval rosszabb lesz. Nyilván senki sem akar gyomor- vagy végbéltükrözésre menni, de amikor a tizedik kemo után már nem akartok bemenni a tizenegyedikre… És persze ott vannak a feleségeitek, a szerelmeitek, akiknek ilyenkor ki kell állniuk mellettetek, és biztatni és látogatni a kórházban, majd otthon diétás kaját főzni, meg ügyelni 0-24-ben, mérni a lázatokat, rosszabb esetben pelenkázni, végignézni, ahogy elsorvadtok, úgy, hogy mindez megelőzhető lett volna.
Reálisan persze tudom, hogy nem lehet olykor a legegészségesebb életmóddal sem kikerülni a daganatokat, de ha van esély arra, hogy ne akkor menjetek orvoshoz, amikor már mentőt kell hívni, éljetek vele! Akarjátok látni az unokáitokat, ahogy felnőnek, ne a mostohanagypapa térdén lovagoljanak! Akarjatok sokáig enni a feleségetek főztjéből, vagy főzzetek ti sokáig neki! Akarjatok horgászni menni vagy éppen focimeccsre, ahelyett, hogy a lányaitok, fiaitok gyomra összeszorulna, amikor majd látják, hogy a kedvenc csapatotok játszik a tévében, csak ti már nem látjátok…