Néha azokból az emberekbõl is elegünk lesz, akiket mi választjuk, vagy erõs érzelmi szálak kötnek hozzájuk, legyen szó akár a baráti körünkrõl vagy a családunkról. Életünk nagyobbik részét viszont pont olyan emberek szoros közelségében töltjük, akikkel elsõsorban egy közös kapcsolódási pontunk van: a munkánk…
A munkánk, ami megköveteli az együttműködést, az alkalmazkodást és az esetleges problémák konstruktív kezelését. És minél szorosabb ez a napi együttlét akár fizikailag is, – gondoljunk csak az egylégterű irodákra – annál több érintkezési-konfrontálódási felület adódik. Mindannyiunknak más és más okoz pszichés komfortérzetet. Lehet, hogy a zene hihetetlenül kreatívvá tesz engem, miközben a szomszéd asztalnál ülő kollégám diszkréten fejfájás-csillapító után kotorászik. Más és más az aktivitási szintünk is. Van, aki délelőtt szárnyal, akkor, amikor mi még a kávévarázslatban bízva próbálunk magunkhoz térni. Ezt fontos szem előtt tartani értekezletek, megbeszélések időzítésekor.
Összezárva lenni azt is jelenti, hogy valamennyire pszichésen is belevonódunk a másik életébe. Halljuk egymás telefonbeszélgetéseit, többé-kevésbé nyomon tudjuk követni a változásokat, a szomorúság, öröm dimenziójában. Vagy nem…
Anna nagyon zárkózott volt gyermekkora óta. Igazán senki nem tudott róla semmit, nem volt bizalmasa, nem látszottak rajta nagy örömök és nagy drámák. Csak úgy volt. Aztán jött egy olyan igazi nyálkás őszi nap, amikor, bár semmi konkrét bajunk nincs, mégsem kergetik egymást a pozitív gondolatok az agyunkban.
Amikor a szokásos „hogy vagy?” kérdést Annához intézték, dőlni kezdett belőle a szó. Panasz, fájdalom, magánéleti feltárulkozás. Mesélt olyan dolgokat is, amiket csak nagyon közelállóknak szoktunk. Akik jelen voltak, kérdezgették, megtiszteltetésnek érezve a bizalmat. És eljött a másnap, tele rossz érzéssel, kétellyel, szégyennel. Igen, Anna jobban bezárult, mint azelőtt. Teljesen természetes módon, hiszen önmagunkat ugyanolyan fokozatosan kell adnunk másoknak, mint ahogy lépésről-lépésre fogadjuk bizalmunkba a világot, apró próbatételek során. Ilyen esetekben a munkatársak felelőssége az, hogy ne vigyék olyan mélyre az ilyen beszélgetéseket, amely már feszegeti az adott viszony kereteit. Nem kell megtudnunk a másik féltve őrzött titkait.
A szélsőségek mindenképpen veszélyesek, hiszen a teljes elzárkózás megnehezíti azt, hogy ellássuk a munkánkat, de mások teljes bevonása életünkbe pont ugyanide vezethet. Akiknek nehéz megtartani azt a bizalmi távolságot, amit egy munkatársi viszony feltételez, konfliktus esetén nehezen tudják a jelenséget is viszonylag objektíven szemlélni. Érzelmileg bevonódni, bevonni másokat, harcolni, vélt és valós problémákon rágódni pedig egy nyilvánvaló következménnyel fog járni. Nem tudunk arra energiát fordítani, amire kell. A munkánkra.