Visszajöttem. Jól esett a futás, de végig nem tudtam kikapcsolni, mert az agyamban motoszkált, hogy félbehagytam a dolgom. Persze, ha nem megyek el futni, akkor amiatt van bűntudatom, hogy itthon tespedek, miközben mindenkit mozgásra bujtogatok. Ez egy ördögi kör, mindig mást kell csinálni, mint amihez éppen kedvem lenne. Pedig a megoldás nem olyan bonyolult. Rendszerbe kell tuszkolnom az életemet. Jól emlékszem, hogy kissrác koromban mindenre volt időm. Pedig jártam az iskola mellett edzésre, angolra, megkínozott néha a matektanár, és persze törtem-zúztam magam a biciklin, rúgtam a bőrt a haverokkal a stadionban. Hogy is férhetne újra ennyi minden az életembe? Tervszerűen. Nem mondom, hogy mindenkinek amerikai menedzserré kellene válnia mágnestáblával, mappával, hangzatos jelszavakkal, de az elengedhetetlen, hogy rövid és hosszú távú célokat tűzzünk ki magunk elé, és azokhoz igazítsuk hétköznapjainkat. Az ember fizikai felépítése az utóbbi 100 évben nem sokat változott, mégis ha összehasonlítjuk az élsportban elért teljesítményeket, akkor azt látjuk, hogy aki ötven-hatvan évvel ezelőtt még világbajnok volt, ma már nem tudna kvalifikálni sem egy rangosabb versenyre. Persze könnyedén odavethetjük, hogy mindez a laboratóriumokban dől el, de valójában a változás másnak köszönhető.
Gyakran az utóbbi a nehezebb. Kissé, lehet, hogy idiótának látszunk edzésnaplóval, kalóriatáblázattal, pulzusmérővel a kézben, de sebaj, ha az eredmény minket igazol. A dokumentálás arra is jó, hogy bűntudatot ébresszen, amikor visszaolvassuk, hogy Hétfő: reggeli egy tálca krémes masfélcsillió kalória, ebéd harminc gombóc töltött káposzta, vacsora két rekesz sör, az edzés ma elmaradt.
Ha ilyet olvasunk magunkról, ne csodálkozzunk, hogy nem vált be a citromlékúra, pedig reggelente becsülettel megittunk egy kávéskanállal. Ha pedig mindehhez erőt akarunk meríteni, higgyünk (és gratuláljunk) annak, akinek sikerült: Hogyan fogyott le Orsi?