Ha pedig egy bank második embere nő, ráadásul csinos, eszes és ehhez mindössze 37 éves, az tényleg nem mindennapi karrier. Egyetlen, ám annál érzékenyebb pont az életében, hogy nem sokkal felfelé ívelő pályájának kezdete után, rá kellett döbbennie, hogy átlépte a gyermekeiket egyedül nevelő nők klubjának küszöbét. Anna ugyanis három éve külön váltan éli az értelmiségi, vezető beosztású nők nem mindennapi családos életét.
Szinte minden nap este 6-7 óra felé ér haza. Szerinte ez teljesen normális munkarend, mert így legalább együtt vacsorázhat a gyerekekkel, és a mese is csak ritkán marad el. Arra azonban nem elég, hogy tanuljon is velük, ez délutánonként a nagymama dolga. “Sok esetben nagyon szégyellem magam a szülői értekezleten, ha eljutok oda, fogalmam sincs, hogy hol tart a fiam a tanulásban” – vallja be őszintén. “Néha már akkora lelkiismeret-furdalásom van, hogy este 10 után, amikor senki nem látja, belopódzom a szobájába, kiviszem a táskáját a konyhába és megnézem a füzeteit. Sokszor még a hibáit is kijavítom a házi feladatban.”
De a lelkiismeret-furdalás természetesen nem nyomhatja el azt a sikert, amit a munkahelyén él meg. Anna mindkét gyerekének születése után fél évvel már újra dolgozott. Ennek eredményeként, mire “főnök” lett, fiatal kora ellenére, már komoly tekintélye volt a kollégái előtt. A cégnél megbízható, lelkiismeretes munkatársnak tartják. Ő pedig igyekszik – ahogy említi – 120 százalékos munkával rászolgálni a havi egymilliót jóval meghaladó fizetésére. Saját bevallása szerint, az összes otthoni gondját félretéve, maximálisan tud koncentrálni a munkájára. Munkahelyén tudják, hogy Annának vannak gyerekei, de – állítása szerint – soha, senkit sem érdekel, mi módon intézi el az otthoni nehézségeit. Az egyedül töltött évek alatt rájött arra, hogyan rontotta el ő maga a házasságát, a már említett “szerepcsere” konfliktussal. “De most már késő – mondja kis fintorral az arcán -, már előremenekülök. Kell a pozíció és a fizetés. Szeretném tartani a megszokott életszínvonalat.”
Ha már egyszer belekezdett az ember, akkor a tempót – vallja Anna – a “végtelenségig lehet bírni”. Ebbe az is belefér, hogy egy-egy hétre külföldre utazik a munkája miatt. Sőt az is, hogy hétvégi “céges bulikon” vegyen részt, függetlenül attól, hogy a szombatokat és a vasárnapokat tényleg kizárólag a gyerekei számára tartja fenn. Hiszen ilyenkor tudnak “együtt csatangolni” és kívánságokat teljesíteni. De ilyenkor élik – Anna szavaival élve – a plaza életüket is, ami nagyjából annyit jelent, hogy a szükséges beszerezni valókat, minél gyorsabban, minél jobb minőségben, egy helyen találják meg. “A gyerekek téli ruhatárának cseréjét 30 perc alatt igyekszem elintézni – mondja mosolyogva -; a lényeg, hogy minél gyorsabban kijussak az üzletből. Néha az árakat is csak utólag nézem meg.”
Anna tehát a jogász-közgazdász diplomájával, idegennyelv-tudásával, a szorgalmával és a rátermettségével a felsővezetői szint igen szűk rétegébe jutott be. S bár az utóbbi évtizedekben kimutathatóan növekedett a fejlett világban a női menedzserek száma, így a rendszerváltás óta nálunk is, ez nem feltétlenül igaz a nagyobb hatalmat jelentő pozíciókra. Anna tehát mindenképpen kivételezett helyzetben van, mind a munkájában, mind a magánéletében. S amennyire a munkája engedi, azon igyekszik, hogy ha lehet, otthon, a gyerekeinek is “120 százalékra” teljesítsen, hogy minél kevesebbszer érezze úgy: “beáldozza őket a karrierjének”. A konfliktus azonban, úgy tűnik, feloldhatatlan. A mérleg két oldalán ugyanis, 2002-ben, Annáéhoz hasonlóan számos női élet két fontos eleme billeg. Talán az idő eldönti, a gazdasági élet diktálta tempó mellett kell-e, szabad-e egyáltalán választaniuk, hogy mit szorítsanak háttérbe: a családot, vagy a karriert.
(Képünk csak illusztráció)