Egyáltalán nem úgy alakult a karrierem, mint azt pár éve, az egyetemen megálmodtam. Számomra rizikó a családalapítás, mert semmi esélyem, hogy megfelelő életszínvonalat biztosítsak magamnak és leendő gyerekeimnek. Hiába végzem szeretettel, lelkiismeretesen, becsülettel a munkámat, úgy érzem, nincs perspektívám. Havi két hétvégém a betegeké, és az ünnepnapokra sem tervezhetek panaszkodik a fiatal altatóorvos, aki gyakran harminckét órát dolgozik folyamatosan. Szinte mindig hajszoltnak, agyongyötörtnek érzi magát.
A negyvenes éveiben járó budapesti belgyógyász, R. Béla arról beszél, hogy nemrég felvette a kapcsolatot egy orvos látogatókat közvetítő céggel.
Megértem a fiatalokat. Menjenek, gyógyítsanak normális körülmények között, megfelelő bérért. Jómagam, a negyvenhat évemmel átlagos magyar szakorvos vagyok, aki a megfelelő nyelvtudás hiánya miatt már nem mehet külföldre. Meg a család is visszatart. A gyerekeket nem szakíthatom ki a környezetükből. Bevallom, eddig is csak a hivatásszeretet tartott a pályán, de úgy érzem, elég volt. Ha folytatom, egyre fásultabb, fáradtabb leszek, hibázni pedig nem szeretnék. Unom a törött rugójú, mocskos rekamién átforgolódott havi hat-hét ügyeletet, a pocsék munkakörülményeket, valamint azokat, akik rabszolgának néznek, és úgy is kezelnek. Gondolkodom azon, hogy elmegyek egy gyógyszercéghez orvos látogatónak. Nehezen döntök, mert én a gyógyításra esküdtem.
A rendelőkben, kórházakban gyógyszereket kínáló orvos látogatók anyagilag valóban jobban járnak, mint akik gyógyítanak. Egy pályakezdő csaknem háromszázezer forint bruttó fizetést kap. A magas bér mellé pedig jár a telefon, a szolgálati autó, a laptop, és a negyedévente esedékes prémium, amivel a kórházak képtelenek fölvenni a versenyt.
Az orvoshiányt a betegek a bőrükön érzik. Órákat ülnek a várókban, mire bejutnak a rendelőkbe, heteket várnak egyes vizsgálatokra. Mások, a krónikus betegséggel küszködők, gyakran azt tapasztalják, hogy a bizalmukat élvező orvos nincs többé. Kritön Éva azt mondja, neki már sem a hírek, sem a statisztikák nem tudnak meglepetést okozni.
Zöldhályog-műtétem volt tavasszal, és a beavatkozás után néhány héttel hirtelen orvos nélkül maradtam. A fiatal doktor, aki operálta a szememet, külföldre ment, egyelőre félévi ösztöndíjjal. Az asszisztensétől tudtam meg, hogy a bizalmamat kiérdemlő orvos most egy hipermodern szemklinikán németeket gyógyít, a hazai fizetése többszöröséért.
Az egyik legnagyobb és legmodernebb budapesti gyógycentrum a X. kerületi Bajcsy-Zsilinszky Kórház. Dr. Papp László főigazgató biztosítja betegeiket, hogy gyógyulásuk érdekében a kórház valamennyi dolgozója mind emberi, mind szakmai szempontból minden tőle telhetőt elkövet, mégis gondban van az orvoshiány miatt.
A meghirdetett állásokra nincs jelentkező, lassan minden szakorvosból hiányunk lesz. Kevés a radiológus, a laboros és a patológus, de már ideggyógyászban, pszichiáterben, bőrgyógyászban és tüdőspecialistában is szűkösködünk. Az orvoshiányt, a néhány évvel ezelőtti orvos látogatói hálózat kialakítására vezetem vissza. Sok kolléga elment menedzsernek. Egy ideig úgy tűnt, hogy az így kialakuló orvoshiány pótolható az Erdélyből és Kárpátaljáról érkező magyar anyanyelvű doktorokkal, de ma már tudjuk, ez csak álom.
A helyzet a vidéki kórházakban sem jobb. Dr. Antal Gabriella, a sátoraljaújhelyi városi kórház főigazgatója is gondban van.
Megdöbbentő, hogy az általunk meghirdetett belgyógyász osztályvezetői állás iránt még telefonon sem érdeklődött senki. Ez korábban elképzelhetetlen volt. Azt tapasztalom, hogy nem jönnek vidékre a fiatalok, minden osztályon orvoshiánnyal küzdünk.