A lustaság melankóliája

Hibát követ el az, aki dolgozik. De még nagyobbat hibázik az, aki felmond. Ezt állítja Corinne Maier, aki Francoise Sagan regényének (Bonjour tristesse – Jó reggelt, búbánat!) analógiájára megírta Bonjour Paresse (Jó reggelt, lustaság!) című, inkább hosszabb esszének tekinthető művét. Eddig több mint kétszázezer példányt adtak el Franciaországban. Az angol és német fordítás most készül.

Egy őszinte ember

Corinne Maier talán az első, aki nagy nyilvánosság előtt is kimondja, amit milliók gondolnak: csak azért dolgozik, hogy meg tudjon élni valamiből. Amikor ezt egy konferencián nyíltan elmondta, döbbent csend állt be a teremben.

A hölgyről egyébként nem lehet elmondani, hogy lusta. Tizenkét éve dolgozik félállásban a francia energiakonszernnél az Electricité de France-nál (EdF), mellette pszichológusként praktizál, és mellesleg két gyermeket nevel, valamint könyveket ír. Esszéje tehát nem azért született, mert nem fűlik a foga a munkához, hanem mert úgy látja, tökéletesen értelmetlen elkötelezett munkavállalóként szolgálni a nagyvállalatokat.

Belülről bomlasztani – csak diszkréten

Egyszerű összefoglalni Maier mondanivalóját: már senki sem hisz a nagyvállalatokban, a munkahelyére senki sem második otthonaként gondol, senki sem hisz abban, hogy a profit által hajszolt elkötelezett munka bármilyen módon is megérné az alkalmazottaknak. A középvezetői szintig eljutott beosztottak frusztráltak, és túlképzettek a saját munkájukhoz képest.

A provokációnak szánt alcímek (például: “A nagyvállalat nem humanista” vagy „Vállalati kultúra? Micsoda hülyeség!”) mellett Maier az egyik fejezetben azt is megmagyarázza, hogy a nagyvállalatnál dolgozók miért nem kockáztatnak semmit, ha gyakorlatilag nem dolgoznak, csak lógnak a munkahelyükön. A franciaországi elitizmusnak köszönhetően a nagynevű iskolákban végzettek eltorlaszolják a karrierutakat. Egy „átlagos” ember legfeljebb a középvezetői szintig juthat el, felsővezetői pozíciókra eleve csak bizonyos diplomákkal van esély. Éppen ezért teljesen mindegy, hogy mennyire keményen dolgozik valaki, úgysem juthat el a hierarchia csúcsára.

A szerző ezért diszkrét, belülről való bomlasztásra szólít fel. A pénzre ugyanis mindenkinek szüksége van, botorság lenne hát felmondani. Ehelyett „akták és iratok nélkül kell távozni a munkaidő letelte után. Érdemes a teljesen haszontalan tanácsadói vagy szakértői állásokat megpályázni. Minél haszontalanabb a munka, annál nehezebb számon kérni”.

Tétova szárnypróbálgatás

Ilyen nagy támadás már régen nem érte a francia nagyvállalatokat. A könyv mégsem tekinthető igazi, alternatív világrendet megfogalmazó műnek. Inkább csak őszintén kezeli azokat a gondokat, amelyekről ugyan mindenki tud, és amelyeket mindenki érez, de még barátai előtt sem szívesen vall be senki. Ilyen szempontból a globalizáció-kritikus mozgalommal szemben Maierről nem mondható el a radikalizmus. Ő nyíltan vállalja, hogy két gyereke miatt valahogy gondoskodnia kell a betevő falatról, és kizárólag ezért dolgozik félállásban vezető alkalmazottként egy nagy konszernnél.

Elkötelezetté nem válhat, hiszen mindenki látja: óriási sikerek hiányában 45 éves kor felett már egyik vállalatnak sem értékes egy munkavállaló. Felesleges hát addig is törnie magát egy óriásszervezet céljaiért. Maier tapasztalatai szerint óriási a középvezetői szint alatt megrekedtek frusztrációja. A legtöbben kifejezetten demotiváltnak érzik magukat, és csak elütik valahogy a munkaidőt. A szerző mindössze arra szólít fel: vállaljuk nyíltan ezt a frusztrációt, ne hazudjunk se magunknak, se a főnökünknek. Így könnyebb lesz.

Slussz, poén

Ezek után nem meglepő, hogy az EdF felsővezetése fegyelmi eljárást kezdeményezett az alkalmazott ellen, aki szerintük rossz hírét keltette a vállalatnak. Ám a hírt felkapták a nyár végi uborkaszezontól szenvedő újságírók, így Maier a mai napig kényszerűen megbecsült alkalmazottja maradt a vállalatnak – ráadásul könyve jobban fogy, mint valaha.