Szájtátó történetek

nlc | 2005. Április 07.
Furcsa fintora a sorsnak, hogy a Mozgássérültek Állami Intézetéhez fel kell kaptatni a hegyre. Déltájban sok bicebóca elõtt nyílik ki az önmûködõ ajtó. Húzzák a lábukat, gurulnak székeikkel. Mindenki viszi a saját keresztjét. Nem kérdezik, miért pont én?




Sötét lépcsősor vezet az első emeletre, ahol a festők élnek. Gyurcsó Lajos, a Szájjal és Lábbal Festő Művészek egyik vezetője félhangosan kiszól: Nyitva van! – Az ajtó mindig nyitva, általában bejön valaki – gurul elém üdvözlésképp, majd vissza a képhez, és tunkolja tovább a hátteret. – A tüdőembóliám óta csak akrillal festek, mert nincs szaga. A pillanatnyi csendben szétnézek a szobában.



Az ágy melletti polcon szemrevaló lány fotója. Lajos követi a pillantásom.
– Az ott a keresztlányom. Az apjával még a debreceni kórházban barátkoztam össze. Én tizenkettő voltam, ő tizenöt lehetett. Harminc éve hazajárok hozzájuk. Öt napra vagy egy hétre. Viszek ápolót magammal. Ha visszajövök ide, még jobban felerősödik a vágyam a saját lakás után, ám a havi negyvenhétezer forintból még az ápolót sem tudnám fizetni. Mégis azt hiszem, ki kellene próbálni, milyen lehet egyedül, szabadon élni. Például kijárok a Millenáris Parkba, meg a piacra. Az emberek néha sajnálkoznak rajtam, de én vissza szoktam szólni: Ne sajnáljon, cselekedjen!

Néhány szobával arrébb él a csupa derű Nagy Ildikó. Tartása királynői, hangja bársonyos. Nem tudja, milyen az, ha nem kell segítség, őt világéletében etetni, öltöztetni kellett.
– Néha dühít, hogy nem tudok olyan dolgokat megtenni, amilyeneket más könnyedén. Magányos sors, amit élünk. El akarom fogadtatni, hogy ne féljenek attól, ha valaki külső jegyeiben más, mint a megszokott. Voltak olyan élményeim, amikor ódákat zengtek rólunk a képeinket látva, de a kiállításon szemlesütve elmentek mellettünk. Pedig csak arra vágyunk, hogy normálisan beszélgessenek velünk, mint bárki mással. A legnagyobb vágyam a legtermészetesebb dolog a világon – másnak. Férjhez menni, gyereket nevelni. Régebben mindenhol lehetett ismerkedni, mostanában már nem. Utoljára akkor éreztem igazán nőnek magam, amikor egy egyiptomi fiúval jártam. Hol én mentem, hol ő jött, hercegnőként bánt velem. Ha kétezerben lett volna önálló lakásom, minden másképpen alakul.

A folyosó másik szárnyán vár Kalmár Zsuzsa. Ő nem a szájával készíti a képeit, hanem kacska kezével.
– Tizenegy éves koromig egészséges voltam. Mindig rohantam, dolgom volt, edzés, néptánc. Aztán egyik napról a másikra reumás lettem. Három hét alatt annyira leromlott az állapotom, hogy kórházba kellett vinni. Nagyon hosszú hónapok következtek, amikor az is nagy öröm volt, ha nem fájt semmi. A reuma, mint valami vaspánt szorított. Eltorzította az izmokat, inakat. Miért pont én? – pöröltem a mélyponton, s a család külön magyarázkodás nélkül segített erőre kapni. A festés kikapcsol a taposómalomból, ugyanis hetente háromszor, vagy ha akarom, ötször telefonos marketinget végzek. Volt időszak, amikor nagyon szenvedtem, hiszen attól, hogy tolókocsiban élem az életem, a természetem nem lett nyugodtabb, pusztán csak „lekényszerített” állapotba kerültem. Évek múltak el, mire megtaláltam ebben a létformában a szépet. Mellesleg hiába bolondulnék meg azokért a dolgokért, amelyek hiányoznak, nem változna meg semmi. Nem adatott meg. Elfogadtam. Ha rendben vagyok egészségileg, nem fáj semmi, akkor nincs baj, mert a baj nem itt kezdődik. A többivel pedig küzdünk, szüntelen!
Exit mobile version