Az ágy melletti polcon szemrevaló lány fotója. Lajos követi a pillantásom.
Az ott a keresztlányom. Az apjával még a debreceni kórházban barátkoztam össze. Én tizenkettő voltam, ő tizenöt lehetett. Harminc éve hazajárok hozzájuk. Öt napra vagy egy hétre. Viszek ápolót magammal. Ha visszajövök ide, még jobban felerősödik a vágyam a saját lakás után, ám a havi negyvenhétezer forintból még az ápolót sem tudnám fizetni. Mégis azt hiszem, ki kellene próbálni, milyen lehet egyedül, szabadon élni. Például kijárok a Millenáris Parkba, meg a piacra. Az emberek néha sajnálkoznak rajtam, de én vissza szoktam szólni: Ne sajnáljon, cselekedjen!
Néhány szobával arrébb él a csupa derű Nagy Ildikó. Tartása királynői, hangja bársonyos. Nem tudja, milyen az, ha nem kell segítség, őt világéletében etetni, öltöztetni kellett.
Néha dühít, hogy nem tudok olyan dolgokat megtenni, amilyeneket más könnyedén. Magányos sors, amit élünk. El akarom fogadtatni, hogy ne féljenek attól, ha valaki külső jegyeiben más, mint a megszokott. Voltak olyan élményeim, amikor ódákat zengtek rólunk a képeinket látva, de a kiállításon szemlesütve elmentek mellettünk. Pedig csak arra vágyunk, hogy normálisan beszélgessenek velünk, mint bárki mással. A legnagyobb vágyam a legtermészetesebb dolog a világon másnak. Férjhez menni, gyereket nevelni. Régebben mindenhol lehetett ismerkedni, mostanában már nem. Utoljára akkor éreztem igazán nőnek magam, amikor egy egyiptomi fiúval jártam. Hol én mentem, hol ő jött, hercegnőként bánt velem. Ha kétezerben lett volna önálló lakásom, minden másképpen alakul.
A folyosó másik szárnyán vár Kalmár Zsuzsa. Ő nem a szájával készíti a képeit, hanem kacska kezével.
Tizenegy éves koromig egészséges voltam. Mindig rohantam, dolgom volt, edzés, néptánc. Aztán egyik napról a másikra reumás lettem. Három hét alatt annyira leromlott az állapotom, hogy kórházba kellett vinni. Nagyon hosszú hónapok következtek, amikor az is nagy öröm volt, ha nem fájt semmi. A reuma, mint valami vaspánt szorított. Eltorzította az izmokat, inakat. Miért pont én? pöröltem a mélyponton, s a család külön magyarázkodás nélkül segített erőre kapni. A festés kikapcsol a taposómalomból, ugyanis hetente háromszor, vagy ha akarom, ötször telefonos marketinget végzek. Volt időszak, amikor nagyon szenvedtem, hiszen attól, hogy tolókocsiban élem az életem, a természetem nem lett nyugodtabb, pusztán csak lekényszerített állapotba kerültem. Évek múltak el, mire megtaláltam ebben a létformában a szépet. Mellesleg hiába bolondulnék meg azokért a dolgokért, amelyek hiányoznak, nem változna meg semmi. Nem adatott meg. Elfogadtam. Ha rendben vagyok egészségileg, nem fáj semmi, akkor nincs baj, mert a baj nem itt kezdődik. A többivel pedig küzdünk, szüntelen!