A szeretet küldötte

nlc | 2005. Június 02.
Kiss Botonddal a család barátságos otthonában találkoztunk. Szerencsére hamar megtaláltuk egymással a hangot, és Boti megengedte, hogy a "riporter néni" lefoglalja édesanyját egy kis beszélgetésre.




– A Down-szindrómások abban különböznek a többi embertől, hogy nyíltan kimutatják az érzelmeiket – avat be dr. Holló Gabriella fia érzelmi életébe. Boti átformált, más ember lett belőlem. Megtanított a türelemre, és arra, hogy elfogadjam, nem csak az a jó, amit én gondolok.

A szeretet az egyetlen, ami segíthet az „elfogadhatatlan” elfogadásában.
– Éreztem, hogy a második terhességem más, mint az előző. A magzatvíz-diagnosztika nem mutatott semmi rendellenességet. A férjemnek sem beszéltem a mardosó kételyeimről. A szülés után csalódottságot éreztem, végtelen ürességet, amikor felfedeztem a kór jellegzetes jegyeit. Borzalmas másfél hónap következett, egyszerűen nem találtunk olyan intézményt, ahová nyugodt lélekkel beadtuk volna a gyereket. Eldöntöttem, a fiam velünk marad. Felajánlottam a férjemnek a válás lehetőségét, és a többi családtagnak is felkínáltam a választást, hiszen nekik is meg kellett barátkozniuk a baba másságával. A legtermészetesebben a lányom, Orsi viselkedett.

– Anyuék csak annyit mondtak, hogy Botika sérült, és nagyon kell vigyázni rá. Volt idő, hogy nem mertem erről beszélni az iskolában, de aztán segített az igazgatóm, és feloldódott bennem a gátlás. Nyíltan mertem szólni arról, hogy az öcsém más, mint a többiek, több szeretetet tud adni. Azért lettem gyógypedagógus, mert vonz a feladat.


Időközben hazatért a családfő, Kiss Tamás a legkisebbel, a négyéves Dorkával. A kislány leült a szőnyegre építőzni a bátyjával, így nyugodtan kifaggathattam édesapját.
– Véletlenek nincsenek! Tudtam, hogy Boti azért érkezett hozzánk, hogy tanítson bennünket – gondolkodik el az édesapa. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam a felelősség nyomasztó terhét. Boti valószínűleg sohasem lesz önálló, tehát a mi dolgunk, hogy élete végéig gondoskodjunk róla. Miután hazahoztuk, én elutaztam külföldre tanulni. Mire hazajöttem, a fiam sokat fejlődött. Azt hiszem, addigra mindnyájan elfogadtuk a helyzetet. És ez a kulcsszó! Aki nem tud beletörődni, annak küzdelem minden perc. Mi viszont elfogadtuk, hogy nincs ha, ő ilyen, nekünk kell alkalmazkodni hozzá! Nem dugdostuk. Egészen kicsi korától kezdve jár velünk étterembe, színházba, mindenhová. Megtanult viselkedni. Integrált bölcsődébe és óvodába járt. A XIII. kerület hozzáállása példaértékű, a Prizma Általános Iskola foglalkoztató tagozata kiváló. A lehető legtöbbet hozzák ki a gyerekekből. Valószínűleg azért mozog olyan könnyen a fiam a színpadon Szalay Kriszta darabjában, az „És a nyolcadik napon…”-ban, mert az iskolában folyamatosan szerepelnek a gyerekek. Akinek nem jut szöveg, az lehet fa, bokor vagy akár kisördög, de egyetlen gyerek sem marad ki.


– Eredetileg is három gyermeket szerettünk volna – válaszol ki nem mondott kérdésemre az édesanya. Olyan erős volt bennünk a szándék, hogy nem adtuk fel, folyamatosan próbálkoztunk. Még három Down-szindrómás magzatom volt, de negyedszerre, negyvenegy évesen megszültem a Dorkát. Boti nagyon örült a testvérkének – ők ketten csodásan megértik egymást. Nekünk ez a legfontosabb! Boldogok vagyunk, hogy három csodás gyerekkel ajándékozott meg a sors.

Exit mobile version