Hé, csajok!

Férfiak szemével

A pasik gyakran nem is értik, milyen frusztrációk kínoznak minket, és csak nevetnek rémületünkön, amikor mérlegre állunk, a 34-es ruhába próbáljuk belegyömöszölni magunkat, vagy éppen túl soványnak találjuk magunkat, és nagyobb mellekre vágyunk. Úgy tűnik, a férfiak élesebben látnak minket, mint mi önmagunkat. Pontosan tudják, milyen a valódi nő. Megnézik a tökéletesre retusált címlaplányokat, de nagyobb lelkesedéssel fordulnak meg egy ringó csípő után, vagy vesznek bele egy csillogó szempárba. Szerelmet, feleséget, társat a hétköznapokból, nem pedig a kirakatból választanak.


Mindig elégedetlenül

Mi, nők a férfiak fejét akarjuk elcsavarni, ám nem a minket vágyakozva csodáló pasikat vesszük észre, hanem saját téves elképzeléseink és ránk erőltetett ideák hálójában vergődünk. Hiába énekelte Charlie, és mondták már el nekünk milliószor, hogy „az aki szép, az reggel is szép, amikor ébred, még ha össze is gyűrte az ágy”. A szépséget tökéletes, méretre szabott testben, tökéletes sminkben, tökéletes frizurával képzeljük el.

Ehhez képest sokfélék vagyunk, és színességünk legtöbbször nem örömünk és harmóniánk forrása, hanem éppen elégedetlenségünket táplálja. Mindig arra vágyunk, amivel nem rendelkezünk. Szinte lehetetlen a kedvünkre tenni. Akinek kicsi a melle, nagyobbra vágyik, akinek kék a szeme, azt gondolja, hogy barna szemmel boldogabb lehetne, aki magas, alacsonyabb, aki vékony, az teltebb szeretne lenni, aki teltebb, irigykedve cserélné D kosaras melltartóját B-re.

Legügyesebben a bókokat tudjuk támadássá fordítani, pedig a bókokat éhezzük a legjobban. Szinte bele tudunk abba halni, hogy kedvesünk azt mondja: „Milyen csinos vagy!”, de amikor elhangzik a mondat, gyanakodni kezdünk, és elménk lázasan kattog: vajon vaj van a fején, hogy ilyeneket mond? Esetleg cinizmust keresünk – és önmagunk lázas utálatában találunk is – a mondatban, amin jól megsértődünk, és még mélyebbre döngöljük saját önbecsülésünket. Persze a férfi ezek után soha többet nem dicsér minket – micsoda lehetetlen fráter -, bár lássuk be, viselkedése teljesen jogos, és mi a megtépázott hiúságunk visszaállítására még inkább a számok és méretek fojtogató szorításába kerülünk. Kísérletezünk, próbálkozunk, újra és újra vívjuk a megnyerhetetlen csatát, pedig beláthatnánk, hogy a méretre szabott papírlány nem riválisunk.






Hozd ki magadból a legjobbat!

Női csacsogások során szinte sohasem hangzik el, hogy „szeretem magam”. Bűn és szentségtörés lenne ilyet mondani, mert a tükörbe nézve fényévekre vagyunk a tökéletesnek kikiáltott nőtől? Egy frászt! Sőt, pont ez lenne a lényeg. Meglátni saját tökéletlenségünk tökéletességét. Kimondani, hogy szép a szemem, karcsú a derekam, izmos a vádlim, szép a hajam…

Igenis, szeretnem kell önmagamat, mert ha már magamat sem tudom szeretni, akkor ki fog? Elkeseredett barátnőimet szoktam gyötörni azzal, hogy mondjanak magukon három dolgot, amire büszkék. Az első tiltakozás után persze mindig hosszabb lesz a lista, és akinek jó lába van, szoknyát húz, akinek szép formájú a szája, feltesz egy kis szájfényt, és ragyognak, boldogok. Az önbizalom és önelfogadás első morzsáira erős várat lehet építeni, ha tisztában vagyunk lehetőségeinkkel és korlátainkkal. Ökörség vetített ideákhoz mérni magunkat.





Az alkotó szereti a nőt, mert a harmónia és a boldogság átragyog a bőrön, kisimítja a ráncokat, szebbé teszi a tekintetet. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem kell tennünk semmit, hogy natúrságunkban vagyunk a legszebbek. A nő mindig is hiú volt, és mindig is hiú lesz. El akarja csábítani, le akarja nyűgözni a férfit, jól akarja magát érezni a bőrében. Fodrászhoz és kozmetikushoz megy, diétázik, egészséges ételeket eszik, szexi ruhákban mutogatja formás testrészeit. Nincs ezzel semmi baj, hiszen nők vagyunk. Viszont nem ragadhatunk le a felszínnél. Mindenkinek jár a fiatalság tobzódó bőkezűsége, de utána jön az öregség, és közelebb kerülünk önmagunkhoz – jobb, ha szeretjük ráncainkat, mintha gyűlöljük. Néhány finom vonal már van a szemem körül, és nagyon hozzám tartoznak, de elhatároztam, hogy 29. születésnapomra szemránckrémet veszek magamnak, mert szépen szeretnék megöregedni. Hiszem, hogy ha nem hagyom cserben a testem, a testem sem fog engem cserbenhagyni.


Egy szép nő

Nagymamám hihetetlenül szép nő. Talán túlságosan bátornak tűnik ez a kijelentés, hiszen 78 éves. Nem úgy szép, mint Marilyn Monroe, vagy Demi Moore. Csípőficammal született, így teste sohasem volt tökéletes, viszont mindig kihúzta magát, és mindig azt hangoztatta, hogy nem lesz beteg, elhízott öregasszony. Nem is lett.





Egész életében egyszerű ételeket evett, és az esti hat órai vacsora után sohasem nassolt. Otthon is csinos szoknyát és blúzt hord, és még most is büszke hosszú, erős szálú hajára, ami csak halántékánál fordult fehérbe. Nagymamám nem is foglalkozik a plakát- és címlaplányokkal, szépségkirálynőkkel, és azt hiszem, hogy minden nő kezelhetné ilyen könnyen az ideákat. Nagypapám az ötvenedik házassági évfordulójukon olyan csodálattal vegyes szerelemmel nézett nagymamámra, hogy majd belegebedtem az irigységbe. Azóta biztosan tudom, a boldogság nem a címlapon vár minket, hanem otthon, kedvesünk, gyerekünk, barátaink társaságában, és ha a gyönyörű nőt keressük, nem kell mást tennünk, csak belenézni szerelmünk szemébe.