| A bizonyos “rubensi” idomok |
Az ókori szépség mindig más értékekhez kapcsolódva jelent meg. A delphoi jós például azt mondta “A legderekabb a legszebb.” Nem volt tehát fontos, hogy örvendeztessen a szépség, sokkal inkább a hasznosságot hangsúlyozták. Euripidész úgy fogalmaz: “Ami szép, az mindig kedves.” Ezzel pedig a mai fogalmaink szerint is egyetérthetünk.
“Szép vagy ó kedvesem…”
Később a korai középkor tudós embereinek semmi okuk nem volt arra, hogy a szépségre, mint a női test szépségére tekintsenek. Egyházi férfiak lévén ez igencsak távoli kapcsolat lett volna! Ugyanakkor pontosan a legfontosabb szent könyvünk, a Biblia őrzi a szépségről elmondott eddigi egyik legszebb verset. Az Énekek énekében a Vőlegény dícséri Menyasszonyának szemmel látható bájait, a szent szöveg időnként érzéki passzusokkal váltakozik.
| “Szép vagy, ó, szerelmesem, szép! Lábadat sarú díszíti, ritka drága gyöngyű; tomporodnak kerülete, mint a mesterek kezéből kikerült kösöntyű. “ |
A középkor legszebbjei a szentek, visszafogott szépségű, szemérmes ártatlan asszonyok. Ugyanakkor a lovagkor számtalan hódítása, pajzán szerelmi kalandja is a kor szépség utáni vágyáról szóltak. Összefonódott a szépség és az érzékiség. A Carmina Burana-ban így ír erről az ismeretlen középkori szerző:
“Merész leszek és erővel élek. Körmeivel |
A középkor eszményének megfelelő szépség nem a csábító, nem a vágy tárgya, sokkal inkább kalauz a magasabb szellemiség felé vezető úton. Ehhez ad még nagyobb fényt és pompát a csodálatos reneszánsz, amely minden művészeti ágban, minden korábbinál lelkesebben éltette a szépséget.
De milyen is volt az akkori szép nő?
A reneszánsz embernek a szépség a természetfölötti tökéletességgel volt egyenlő. Olyan földön túli gyönyörűséggel, amely testi szemeinkkel fel sem fogható. A szépség ugyanakkor ettől a kortól vált az arányosság és harmónia fogalmakkal azonos jelzővé. Michaelangelo a reneszánsz egyik csodálatos szobrásza, versében így ír az asszonyi szépségről:
| “Így benned, asszony, szép és büszke bálvány, rejlik szivemnek minden kínja s vágya, de művészetem gyenge, hogy kivájja a boldogság szobrát, ahogy kivánnám. “ |
És azok a bizonyos “rubensi” idomok?
Vajon miért találták akkoriban olyan gyönyörűnek, és miért látjuk ma olyan rútnak? Rubens, holland festő képein a korabeli szépségideálnak megfelelő nők, a lét és az önmegmutatás örömét sugározzák, érzékiek és szabadok. Szimpatikus törekvés a XXI. századi gondolkodásmódban is!
Közel százötven évvel később a francia gondolkodók már egészen máshogy gondolkodtak a szépről. Jean-Jacques Rousseau így ír:
| “Mindig úgy hittem, hogy a jó nem más, mint a cselekvő Szép, hogy az egyik bensőséges kapcsolatban áll a másikkal, és hogy mindkettő egyaránt a szépen elrendezett természetből fakad.” |
A felvilágosodás korával beköszöntött a ráció, vagyis az ész szépségének diadalútja. Mivel pedig a hölgyek még mindig nem az eszük miatt voltak fontosak a korszak férfiai számára, így a szépség sokkal inkább a gondolatok szépségének jelzője lett. A szellem felszabadításával együtt a visszafogott női szépség ábrázolása vált divatossá.
A fennkölt és a szenvedélyes szépség
A következő század újabb eszményt emelt a szépséghez. A 18. század már a szépség és a fenség eszméjének hódolt, a természet felé forduló ember felfedezi a végtelent, az óriásit, az Istenhez közelítőt, a fenségest és ebben leli örömét.
A női test szépségét sokkal inkább a bájos jelző váltja fel. A báj és a pajkosság jelenik meg a nőkhöz kapcsolódó történetekben, így a versekben is. Burns: Korai még a konty címmel írt versében is:
| “Süvít a szél és lombtalan, tar ágakat csupál, uram; de hogyha nyáron erre jár, idősebb leszek már, uram.” |
Ez a fajta játékosság már előrevetíti a romantikát, azt, hogy a zordon századok után végre kell egy olyan kor, amikor a szépség ismét egyenlő lesz a női szépség fogalmával, és rokon fogalmakká válik a szenvedéllyel és az érzékiséggel. Ugyanakkor a romantikus szépség tragikus szépség, védtelen és erőtlen. Akárcsak Hamlet Ophéliája.
Ezek után valódi felüdülést hoz az a szemlélet, amely a szépséget az önmagáért való értékként kezeli. Akárcsak Heine egy versében:
| “Mint egy virág, olyan vagy, oly tiszta, szép, szelíd. Elnézlek, és szivemhez a bánat közelít.” |
A nyughatatlan szépség, az izgalmas és titokzatos mind inkább előtérbe került. Ma talán úgy mondanánk, hogy a 19. század vége felé a szabálytalan szépség korszakát élték. A nőideál szempontjából biztosan, ám a művészet egyéb területén a kézműves szépség ragyogó harmóniája vált teljessé. Vagyis a szecesszió indás, szimmetrikus és játékos vonalai szőtték át Európát.
” A kedves meztelen volt s értve vágyamat csak zengő ékszerek kincseit hagyta testén: dús dísz, mely oly sötét és gőgös lángot ad, mint mór rabok husa keleti kéjek estén. Ha táncban azt vigan csörgetve incseleg, mámorba ringat e dús kővel, drága fémmel sugárzó lángvilág: mert mindent kedvelek, ahol csendülés keveredik a fénnyel.” Charles Baudleaire: Spleen és ideál |
És manapság, szép-e a szép?
Ma a szépet gyártják. Illatokkal, formákkal, színekkel, fénnyel tálalják és csak rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e műanyag borításban, vagy kíváncsiak leszünk a bensejében rejlő valódi szépre.
| “A nő akkor a legszebb ha szeret, és ha szeretik” |
» Könyvajánló: A szépség története – Európa Könyvkiadó