A depresszió szorításában

nlc | 2005. Szeptember 01.
Albert Györgyi nyilvánosan felvállalta betegségét. Miért éppen én? címmel megírta kegyetlenül õszinte, fájdalmas küzdelmét a depressziójával. A személyes vallomást nagy érdeklõdéssel fogadták az olvasók, az elsõ két hónapban több mint ötvenháromezer példányban kelt el.




Az ismert újságíró könyve önismeretre tanít. Emellett élvezetes olvasmány, amelyből többet megtudhatunk a depresszióról, mint a legjobb ismeretterjesztő füzetből.
– A depresszió, a pánik, a fóbiák, és a hasonló lelki betegségek sokakat érdekelnek. Ha ismert embert érintenek, különösen érdekes lehet egy őszinte, kendőzetlen beszámoló. Hittem benne, hogy menni fog. Lekopogom, jók voltak a megérzéseim.


A mindennapi nyelvhasználatban könnyen mondjuk egy rosszkedvű emberre, hogy depressziós. Pedig a múló lehangoltság nem az.
– Szeretném hangsúlyozni, hogy a depresszió olyan betegség, amiről nem tehet az ember, de sokat tehet ellene – állítja Albert Györgyi, tizenegy évi tapasztalattal a háta mögött. – Lényegében anyagcserezavar, amely az idegrendszerben kimutatható biokémiai elváltozásokkal jár. Modern gyógyszerekkel ugyanúgy lehet kezelni, mint a cukorbetegséget vagy a reumát. Én hiszek abban, hogy a tabletták mellett szükség van pszichoterápiára is. Emlékszem, a betegségem kezdetén attól rettegtem, hogy megbolondulok. Akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy ez az aggodalom a legbiztosabb jele annak, hogy nem borult el az elmém. Ezért jó a csoportterápia, ahol az ember elmondhatja a félelmeit, mert kiderül, hogy a többiek hasonló démonokkal küszködnek. A közös sors, az „aha” élmény erőt ad, megérted, hogy nem vagy egyedül.


A depresszió súlyos betegség. Az öngyilkosság előszobájának is nevezik. Száz emberből legalább tizenkettő átesik egy súlyos depressziós epizódon. A betegség lefolyása hosszadalmas, ciklikus, vissza-visszatérő.
– Olyan társadalomban élünk, amelyben az emberek nem mernek elmenni szabadságra sem, mert ki tudja, mi vár rájuk, mire visszatérnek a munkahelyükre – összegzi tapasztalatait Györgyi. – Egy ilyen betegség hetekig tehetetlen szenvedésre ítéli az embert. Ezt ma már nem szokás kivárni. Értékválságban élünk, egy olyan világban, amelyben nincs szükség egyéniségekre, a betegség túl nagy luxus. Nagy illúzióvesztés volt a saját szakmám reagálása. Az újságírás kreatív munka, nem köthető időhöz, de tudom, milyen fontos a határidő, a lapzárta. Kevés olyan kollégám maradt, aki képes elviselni, hogy vannak rosszabb korszakaim, amikor nem szállítom a megígért anyagot. Aki megérti, ilyenkor az is órákig tartó, emberfeletti erőfeszítésbe kerül, hogy fölkeljek, és kivánszorogjak a fürdőszobába. Idővel az ember kiismeri a betegségét, és megtanulja, hogyan zárhatja ketrecbe a démonait. Nagyon fontos a támogató háttér. Naponta kapok hatvan-hetven levelet, beszélgetek tíz-tizenkét emberrel, akik tanácsot kérnek, és azt várják, hogy oldjam meg a problémájukat. Pedig csak annyit mondhatok, hogy legyen bátorságuk segítséget kérni, a megoldást maguknak kell megtalálniuk. De hallottam olyan véleményt is, hogy milyen jó reklám ez nekem. Mintha nem érzékelnék, mennyi szenvedés van mögötte. Vannak barátaim, kollégáim, akik megingás nélkül kitartottak mellettem. A legnagyobb köszönet a férjemet, Győrffy Andrást illeti, aki nélkül már nem lennék életben. (…)
Exit mobile version