A műszaki egyetemen ismerkedtem meg a leendő férjemmel. Egy év után otthagytam a vegyészmérnöki kart, mert rájöttem, hogy nem érdekel. Laboránsnak jelentkeztem, ám nem vettek fel. Legyek inkább informatikus mondta a személyzetis -, betanítanak. Izgalmas időszak volt. Aztán egy napon lehettem harmincnégy vagy harmincöt éves belém hasított a gondolat, kellene már egy gyerek. Derekasan próbálkoztunk évekig.
Mielőtt valami nagyszerű dolog történne velünk, kemény próbát kell kiállnunk. Mintha a világmindenség tudni szeretné, érdemesek vagyunk-e arra, hogy teljesüljön a vágyunk.
Hirtelen, minden előjel nélkül, kapott agyvérzést a férjem meséli tovább történetüket Anna határtalan önuralommal. Lebénult a fél oldala. Ápoltam, fürdettem, etettem. Közben továbbra is egy bébiről álmodtam. Felkerestem egy nőgyógyászt, aki különösebb kivizsgálás nélkül olyan gyógyszert akart felírni, aminek komoly mellékhatásai vannak. Ezt onnan tudom, hogy utánanéztem az interneten. Barangolás közben találtam egy fórumot, ahol olyan lányokkal chateltem, akik már szedték a szóban forgó gyógyszert, és elmesélték a mellékhatásait. Itt találtam rá a doktornőre is, aki végre rendesen kivizsgált, és megállapította, hogy a petevezetékeim nem átjárhatók. István betegsége miatt nem volt más választásunk, donort kell találnunk. A férjem beleegyezett, és én hálás voltam neki. Az orvosok azt mondták hosszú évekig szinten tartható a betegsége. Egyszer elmentem receptet íratni, s mire hazaértem a földön fekve találtam rá. Meghalt. Ekkor már naponta injekcióztam magam hormonkészítményekkel, hogy felkészítsem a szervezetem a csodára.
Kavarogtak bennem a kérdések: Lesz-e időm az anyaságra? Milyen anyja leszek a fiamnak? Tudok-e majd lépést tartani a korral? Nem tudom a válaszokat most sem. Akkor is csak annyit volt biztos, hogy tizenkét petesejtet szívattak le, hármat beültettek, és abból egy megmaradt. Belőle lett Dani. Csodababának hívom, mert nagyon ritka, hogy az első próbálkozásra sikerül a beültetés. Egy szombati napon költöztem volna anyuékhoz, ám hajnali háromkor elindult a szülés. A barátnőm végig velem volt, izomláza lett, annyira szorítottam a kezét. Szülés után épp csak megmutatták a fiamat, és már vitték is az intenzívre. Másnap, ahogy megláttam az inkubátorban, vártam, hogy feltörjön az anyai érzés. Mi van velem? aggodalmaskodtam, mikor rádöbbentem, nem érzem, hogy az enyém, nem érzem, hogy anya lettem.
Miközben Anna felidézi a pár hónappal ezelőtti napot, a világ legtermészetesebb módján gombolja ki ingét, és teszi mellére a fiát. Igazgatja, egy ujjával cirógatja a csöpp arcot.
Eleinte nem tudtam szoptatni Danit, mert az intenzíven volt, csak fél órákra mehettem be hozzá. Kevés volt az idő. Aztán, amikor végre kijöhetett az osztályra, összenőttünk. Itthon nagy segítségemre vannak a szüleim. Ám azt tervezem, ha már elég nagy lesz a fiam, elköltözünk. Ha az ég is úgy akarja, talán találkozom egy férfival is, aki el tud fogadni minket.