Valamit el kell veszítenünk ahhoz, hogy valami mást megtalálhassunk tartja a mondás. Életünk minden percében érnek bennünket veszteségek. Egészen komoly dolgok és banális apróságok, melyek mind-mind megtanítanak minket valamire. A szeretett emberek, tárgyak, valamint lehetőségek elvesztésével énünk egy része vész el. Ám egy másik része erősebbé válik, vagy egy egészen új születik. Mindezen sérelmeket meg kell gyászolnunk, fel kell dolgoznunk, el kell engednünk ahhoz, hogy az életünk tovább folytatódhasson. Ha tisztában vagyunk vele, mi miért történik ilyenkor, könnyebben tudjuk feldolgozni a fájdalmat.
A bizalom ára
Az életet az anyaméh biztonságának elvesztésével kezdjük. Ez az elválás elengedhetetlen ahhoz, hogy önálló emberi lényekké válhassunk. Az anyánk elvesztésétől való félelem a legelső kínzó félelmünk, melyet le kell győznünk az önállósodás érdekében. Egy kisgyermek minden egyes alkalommal pótolhatatlan veszteségként éli meg, ha az anyja magára hagyja. A mama visszatérésekor a fájdalom és a félelem enyhül, és a kicsiben fokozatosan kialakul a bizalomra való képesség.
Felnőtté válásunk során hasonló veszteségek egész sora ér bennünket, és tanít meg arra, hogy felelősséget vállaljunk saját magunkért. Például el kell fogadnunk, hogy szüleink figyelme és szeretete nem kizárólag a miénk. Szembesülünk azzal is, hogy mindenhatónak látott szüleink valójában esendőek és sebezhetőek. Fájdalmas veszteségként éljük meg, amikor felismerjük korlátainkat, határainkat, pedig mindez saját lehetőségeink kiteljesítésének elengedhetetlen feltétele.
A legnagyobb fájdalom
Olyankor, amikor elveszítünk valakit, aki a szívünkhöz közel állt, nem könnyű belátni, hogy ezek a veszteségek, jobb, felnőttebb, önállóbb emberré tesznek bennünket. A halál különösen nehezen feldolgozható veszteség, hisz végleges, visszavonhatatlan.
A gyász elkerülhetetlen része mindenki életének, amiből, ha akarunk, többként kerülhetünk ki állítja dr. Battonyai Tünde pszichiáter, a Nők Lapja Cafe szakértője. Szükség van a gyászmunkára, amely során a veszteség miatt érzett fájdalmat és szenvedést feldolgozzuk. A mai nyugati társadalmakban azonban ez egyre nehezebbé válik. Szeretnénk úgy elengedni az elhunytakat, hogy az ne fájjon, és a szenvedés minél rövidebb ideig tartson. Csakhogy a fájdalmat nem lehet megspórolni! Túl kell élni, hiszen erősebbé tesz minket annak tudata, hogy képesek vagyunk túljutni rajta. Önmagunk számára bizonyítunk, ha kedves halottunkat el tudjuk engedni. Ha jól sikerül a gyászmunka, a szeretteink velünk maradnak. Velük együtt tudunk továbblépni, esetleg az ő helyükre lépni, és elfoglalni egy magasabb pozíciót a családi hierarchiában. Mi ez, ha nem a fejlődésnek egy csodálatos, ám szenvedéssel kikövezett útja?
Mit tehetsz, hogy némileg enyhíts fájdalmadon?
Ne akard kiűzni a gondolataidból az eltávozottat. Merd átélni a fájdalmas érzelmeket, érzéseket, és amit lehet, ossz meg másokkal!
A rossz érzések, a fájdalom, a düh, a tehetetlenség kezelésében segíthet, ha kiírod gondolataidat magadból, és igyekszel tudatosan jóra fordítani azokat. Az írás akkor is segíthet, ha úgy érzed, lett volna még mit elmondanotok egymásnak. Írj levelet az elhunythoz, és mondd el benne, amit életében már nem tudtál, végül égesd el a papírt.
Ne félj elengedni fájdalmas emlékeidet, érzéseidet. Ne gondold, hogy ezzel elvész az a kevés is, ami az eltávozott kedvesből megmaradt. Nem baj, ha eleinte minden percben ő jut eszedbe, de az sem, ha hetek, hónapok múltával már nem körülötte forog minden gondolata. Tudatosítsd magadban, hogy ettől nem szereted őt kevésbé. Az emlékek nem tűnnek el, csak megváltoznak, és elfoglalják megfelelő helyüket új életünkben.
Bár a gyásznak megvan a maga természetes folyamata, mindenki gyásza más és más. Ne hasonlítsd magad másokhoz, engedd, hogy saját ritmusod szerint haladj. Találd meg azokat a rítusokat, külsőségeket, amelyek megnyugtatnak, illetve enyhítik a fájdalmadat.
A cikk további részéért kattints ide »