1. nap: Megismerkedünk
Otthon aztán kinyitottuk a füzetet, ami nem szép mesekönyv (húha, ennyi pénzért hogyan is lehetne), nem is jópofa munkafüzet, és még csak nem is színező! Egy vadiúj valami, aminek – mint a fedlapon írja – az a lényege, hogy sem olló, sem ragasztó, mégis összeállíthatod, amit a címoldalon látsz. A gyerek máris sorolta, hogy: “Képzeld, volt babaház és tanya, de ez, ez a szerelőcsarnok, én ezt szeretném!” És hozzáteszi: “Most!”
Van tehát egy füzet, amiben van néhány színes kartonoldal, és van néhány betűvel, benyilazott ábrával telenyomott nem színes oldal. Előbbi átláthatatlan, utóbbi megrettentő. Hogy a csudában lesz ebből szerelőműhely?
Egy fél óra “Áll az alku” nézéssel kiváltható az azonnali szerelőműhely-építés. Majd holnap….
Olló és ragasztó nélkül – mormoltuk, miközben elkezdtük szétszabkodni a füzetet. Aztán egy ollót mégiscsak elő kellett venni. Ugyanis ha nem szépen szabtunk, akkor a kis fülek nem tudtak átcsusszanni a nyílásokon… Ja igen. Merthogy a papírlapokon vannak a darabok síkban, amiből építünk egy épületet térben, és mindezeket úgy rögzítjük, hogy a sík lapok szélein található füleket belegyömöszöljük a megfelelő helyen levő nyílásokba.
Meg kell jegyezni, hogy milliméternyi precizítással ott vannak a lyukak, ahol lenniük kell, és ott vannak a fülek, ahova kitalálták őket. Itt volt a pillanat, hogy utánanézzek, hol is állították elő a füzetet? Olaszországi nyomdát dicsér, sajnos nem magyar termék.
Na, majd holnap….
Mire eljutottunk a harmadik naphoz, többször is végiggondoltam, hogy az hagyján, hogy anyuka létemre mit, hol, és mennyit bénázok, de vajon a nálam jóval fiatalabb kiskorú gyermekem hogyan szabná szét a színes füzetet, ha magára hagynám az építkezés súlyos terheivel? Mert az ajánlás az 5 és 8 éveseknek szól, de gyerek legyen a talpán, aki tíz éves kor alatt eljut akár csak a fagyiautomatáig, a mosdóról nem is beszélve!
Mi azonban jókora léptekkel haladunk, hála a szunnyadó tehetségnek, amit feléleszteni voltam kénytelen, és hála a családi együttműködésnek. Egy bizonyos pillanatban ugyanis jobban hasonlítottunk egy második osztályos technika órára, mint egy családi estére.
A legnehezebb dolog – bevallom – a feljáró összerakása volt. Gondolatban végig kellett járni a fázisokat, a 14-es és 15-ös elem összeillesztését, és mindezt úgy, hogy kanyarral, emelkedővel, sőt díszítő motívumokkal a tetején teljes pompájában álljon össze.
Apára bíztuk a tankoló részleget, ezzel nem voltunk tökéletesen elégedettek, de végül is a szerelőrészleg pompája feledtette a kissé csálé benzinkutat.
Az olló mellé előkaptam egy celluxot is, az utolsó simítások miatt, úgy éreztem, szükségem lesz rá. A szerelőműhely alján levő kis füleket ügyesen a talpazathoz simítottam, megerősítettem a feljárót, és megragaszgattam a tetején található neonra hajazó kis motívumot. Ez ugyanis kissé megsínylette az ollótlan szabkodást…
Kinyomkodtuk még az embereket, zászlókat és sorompókat. Bevallom, úgy jártunk, mint korábban egy ikea szekrénnyel, ott az összerakás után találtunk egy kis lécet, ami sehonnan nem hiányzott, mégis volt hozzá. A szerelőműhelyből sem hiányzik látszatra semmi, mégis megmaradt egy piros színű, megnevezhetetlen formájú apróság.
A kész mű azonban tényleg nagyon csinos lett. Még a körben elővillanó kis fülek sem zavarják a látványt, tekinthetjük akár díszítő motívumnak is. Megelégedetten avatjuk a szerelőcsarnokot, szabad a feljárás mindenféle kisautóknak!
Röpke három napos tréningünk során újabb szülői erényeket sikerült előásnom magamból. Olló és ragasztó nélkül!