A hogyannal kapcsolatban már jóval több a kérdőjel. Negyven százaléknál még vonogathatjuk a vállunkat, harmincnál hümmöghetünk, húsznál mismásolhatunk. Ám a tíz százalék olyan alacsony arányszám, amit egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha egy ország parlamentjében a képviselőknek csupán tíz százaléka nő, annak komoly oka kell legyen, az nem múlhat a véletlenen. Magyarországon pedig épphogy megütjük a tízszázalékos határt, egészen pontosan képviselőink 10,9 százalékának kezdődik kettessel a személyi száma. Kevés, nem vitás. De mihez képest is?
Infláció, kettes számrendszerben
Más országok konszenzuális viszonyítási alapnak tekinthetők. Nos, az Unióban hazánk az utolsó helyen áll, de a világátlag is 16 százalék. Gondoljuk csak el: a fejlődő térségeket is ideértve. A legmeglepőbb azonban az, hogy még olyan, a nőjogokkal hadilábon álló országok is megelőznek minket, mint az Arab Emirátusok, Pakisztán vagy Tunézia. Nem túlzás azt állítani tehát, hogy bizonyos értelemben az egyik leginkább macsó ország a miénk.
A nők egyértelműen hátrányban vannak munkavállaláskor, előléptetéskor, illetve a fizetésük mértékét tekintve. Utóbbi esetében nem pár forintról van szó; átlagosan egyharmadnyi pénzünktől esünk el, hiszen azonos szellemi munkáért a férfibér 75 százalékát kapjuk. Persze így is büszkék lehetünk, hogy egyáltalán munkát kaptunk olyan körülmények között, ahol akkor is a férfiakat részesítik előnyben, ha a nő képzettebb. Ugyanakkor nem mindenki elégedett a számára mutatott hellyel.
Az ambiciózus nők szépen lépegetnek előre a ranglétrán egy darabig. Míg útjukat nem állja az üvegplafon. A nők tipikus középvezetők, ritkán jutnak a felső menedzsmentbe, a csúcsvezetők közé pedig alig. Az akadémikusok között arányuk 3,6 százalék, a Magyar Orvosi Kamarában egyetlen nő foglal helyet, a hazai zenekarvezetők között egyet sem találunk. Míg az általános iskolákban a tanárok kétharmada nő, addig igazgatónak nagyrészt férfiakat neveznek ki. De még egy varrodában is nagyobb eséllyel találunk férfit a főnöki székben.
Arra gondolhatnánk, hogy tőlünk, nőktől ez telik: képességeink, végzettségünk egyszerűen nem tesz alkalmassá minket többre. Csakhogy ez a különbség sokáig nem létezik: valahol a diploma megszerzése után húzzák ki alólunk a talajt. Diákként ugyanis lányok és a fiúk azonos számban érnek el kiemelkedő eredményeket, és a felsőoktatásban is több mint 50 százalékban képviseltetjük magunkat. Hol veszítünk tehát 40 százalékot?
Hány piszoár van a parlamentben?
A szociológiai magyarázat megnyugtató: semmi baj a kvalitásainkkal. Pusztán a jól ismert előítéletek és a sztereotípiákkal táplált hagyomány építi fölénk azt a bizonyos üvegplafont. De ha az áttörhető is, ott egy még keményebb anyag, a beton. Ebbe ágyazták azt a nemi szerepek mentén szerveződő hatalmi szerkezetet, ami korunkat jellemzi. És innentől a férfi-női esélyegyenlőtlenség nem puszta emancipációs elv, hanem kőkemény érdekjátszma.
Vajon tőlünk északabbra, nyugatabbra és délebbre nem hatnak a nemi előítéletek? Természetesen hatnak. Ám ezt felismerve számos ország például Svédország, Norvégia vagy Spanyolország a pozitív diszkrimináció jól ismert eszközéhez nyúlt: kvótát vezetett be az országgyűlési képviselőnők létszámának emelése érdekében.
Hazánkban két SZDSZ-es politikus, Sándor Klára és Magyar Bálint a kezdeményezője annak a törvénymódosításnak, amely elfogadásával nálunk is bevezethető lenne a kvótarendszer, vagyis a parlamenti helyek 50 százalékát kizárólag nők nyerhetnék el.
Ádáz vita folyik arról, hogy ez jó vagy rossz eszköz-e a célhoz. Az érdekes az, hogy a célt senki nem kérdőjelezi meg. Pedig ha másként nem, hát elvi síkon érdemes elgondolkodni, miért is oly fontos, hogy az érdekeinkért felszólaló személyek melyik vécét használják. Ha komolyan vesszük a feminizmus alaptételeit, akkor nagyjából ez minden, ami megkérdőjelezhetetlenül megkülönböztet egy férfit egy nőtől. Márpedig egy másik gyakran hangoztatott tézis szerint viszonylag kevés állás létezik, amire kifejezetten férfi vagy női nemi szervre van szükség. Persze ha egy lépéssel továbbmegyünk a biológiai eltérések számbavételében, máris ott a fizikai erő és testfelépítés, ami miatt a legszélsőségesebb jogharcosok sem követelik például férfiak és nők egy számban szerepeltetését az olimpián, vagy asszonyok tömeges felvételét a kőfejtőkben. Nos, a parlamenti munkához az eddig felsorolt adottságok egyike sem szükséges.
Született főnökök
Hohó, csakhogy nem csupán diploma és jó agy szükséges a politikai pályához, de megfelelő személyiség is. Amivel pedig egy férfi az ábra szerint körülbelül kilencszer nagyobb eséllyel bír, mint egy nő. Hiszen a férfi határozott, racionális és harcos. A nő pedig befolyásolható, emocionális és konfliktuskerülő. Lehetséges. De az is lehetséges, hogy vannak ilyen és olyan emberek nemtől függetlenül.
| Feltehetnénk a kérdést: mi az ördögnek kell több nő a parlamentbe? Ha azt állítjuk, hogy nők és férfiak szellemi munkájának értékében nem tényező az illető neme, akkor miért helyezünk rá hangsúlyt? Nem öngól ez a feminizmusnak? Hát, talán a nők megfelelőbben képviselnék a női érdekeket. Merthogy jobban értenek a női témákhoz. De melyek is azok? Gyerek, ruha, smink, horoszkóp? Mint a női lapokban. Egy női magazin ilyen értelemben a hímsovinizmus netovábbja, ahogyan az a női vezető, női tudós, női politikus kifejezés is. Azt jelentik: női ember. Ahogyan nincs férfi politikus, úgy nincs női sem. Csak politikusnő van. De még jobb lenne, ha csak politikus lenne. |