A céges karácsonyi buliknak biztosan van egy jól kiszámított, a hatékonyságot és a kollektívát erõsítõ szerepe. De ha rendelkezik is efféle pozitívumokkal, akkor is van benne valami anakronisztikus báj, amit egyesek hajlamosak gyomorforgatónak nevezni.
Azt hihetnénk, hogy az efféle kötetlen és felszabadult a szervezők szándéka szerint természetesen családias céges ünnepségek, partik a tizenhét éve nálunk is szárba szökkenő kapitalizmus melléktermékei. Nekem azonban még felsejlik, hogy valamikor zsenge gyermekkoromban magam is részese lehettem a nem kevésbé családias hangulatú éljen május elsejéknek, illetve a vállalati Fenyő-ünnepségeknek. Azt, hogy apám ezeknek köszönhetően mennyire érezte sokkal inkább magáénak a vállalatot, és a kollektívatudata mennyire erősödött, sajnos nem tudom. Én azonban a lélektelenség és a képmutatás fogalmait ezeknek köszönhetően kezdetem kapizsgálni és definiálni. Így aztán ezzel is csak úgy vagyok, mint annyi minden mással, hogy most, amikor a hálátlan, büdös kölökből felnőtté értem, minden hasonló rendezvényt továbbra is hajlamos vagyok az egykori hálátlan, büdös kölök beidegződésével lélektelennek és képmutatónak tartani.
Az is megint csak az én problémám, hogy kapa, kasza kerülő filoszként egyszerűen alkalmatlan vagyok arra, hogy sallangokkal, jelszavakkal, céges víziókkal körülbástyázott kollektívában hatékonyan tevékenykedjem. A magamfajta, szociopata tünetetek produkáló ego-buldózerek minden kreativitásuk és munkabírásuk ellenére egykettőre kihullnak az ilyen agyonszabályozott munkahelyekről. Tudom, próbáltam. Épp ezért volt alkalmam abba is belekóstolni, ahogy a cégtulajdonosok, felső- és középvezetők nem kevés hátsószándékkal, vért és verejtéket nem kímélve igyekeznek családias hangulatot csempészni a monoton és szürke munkanapok közé. Hátborzongató és sok esetben feldolgozhatatlan élmény látni, ahogy a kötelességtudó droid létre kárhozottak tucatjai, százai egyetlen varázsütésre érző és szerető szülőként, házastársként, szeretőként nyüzsögnek körülöttünk.
Alighanem ahány cég, annyiféle adventi ünnepség létezik. Hiszen fontos a jól kitalált és megkomponált rituálé, koreográfia, mert hát ez is idővel a cég oly nemes hagyományainak sorába épül be, amivel aztán fényképpel illusztrálva lehet büszkélkedni a cég honlapján. Van, ahol csak egy partit tartanak kizárólag a vállalat dolgozóinak részére vagy a családtagokkal együtt. Van, ahol már egyenesen kettő van, hogy egy évben egyszer a gyerekek és a házastársak is láthassak, milyen remek munkahelye van apunak vagy anyunak, egyet meg persze nélkülük, hogy azért tényleg felszabadultan is tudjanak ünnepelni. Elvégre a munkahely a másik családunk. Na más most, ha az ember a két családját összeterelve ünnepel, az azért rejthet némi konfliktust. Meg ugye az imázs szempontjából sem elhanyagolható a családbarát munkahely illúzióját kelteni. (Lásd a fent említett céges honlap.) Hívnak ilyenkor lufihajtogató bohócot, van felfújható ugráló-vár, persze a hatalmas csilli-villi karácsonyfa sem maradhat el, és hát az idén megint az cukipofa Kardos igazgatóúr öltözött be Mikulásnak. (Kevésbé exhibicionista igazgató esetén természetesen a Mikulás is bérelhető.) A gyerekek boldogok és nem értik, hogy anyu meg apu miért olyan kimerülten, a robbanásig feszített idegekkel szokott hazajönni a munkahelyről. De nem szólnak, mert jól neveltek és különösen ügyelnek arra, amire otthonról elinduláskor megeskedték őket, miszerint senkinek egy szóval sem említik, amit esetleg aputól hallottak, miszerint az a trampli és frigid Argyellánné megint a véremet szívja. A családtagok részvételére is számot tartó céges adventi ünnepségekkor nincs az a golyóstoll, jegyzetfüzet, bögre, irattartó és egérpad mennyiség, ami ne találna gazdára. A repiajándékként felhalmozott, Baumberger Ltd. felirattal szitázott kacatok mellé természetesen egy-két szem szaloncukor és mandarin is kerül a mikuláscsomagokban. Illik ilyenkor büszkén gardírozni a családtagjainkat, sőt a legjobb, ha be tudjuk őket a mutatni a főnöknek is, hadd lássa áldozatkészségünket: róluk mondok le napi tizenhat órában a cég prosperálása érdekében. Majd igyekszünk olyan útvonalon mozogni, hogy nejünk még véletlenül se találkozzék Ibivel a bérszámfejtésről, mert hát a franc se tudhatja, a nők az ilyet valahogy megérzik.
Nos, beláthatjuk, hogy alkalmazottként az igazi nagy buli mégis csak család nélkül történik. Svédasztal, koktél bár, fellép valami bűvész, aztán Bagi-Nacsa meg Zséda, menőbb cégek akár a Duran Duran-t is megengedhetik maguknak Van esetleg tombola is, de ritkán marad el, az egymás megajándékozása. Ehhez valahogy nagyon ragaszkodunk, pedig hát elég kellemetlen tud lenni. Az egész a húzással kezdődik. Minél nagyobb a cég, annál nagyobb az esélye, hogy fogalmunk nincs róla, ki a franc az a Dr. Mezőné Rozika. De talán ennél is kellemetlenebb, amikor egy olyan személy nevét olvassuk a cetlin, akit ki nem állhatunk. Mert olyan isten nincs, hogy én erre a görbelábú szipirtyóra pénzt költsek! Ilyenkor aztán jön a cserélgetés. A főnök persze senkinek nem kell. Ki akarná magát ki tenni ekkora dilemmának? Talán csak a személyi asszisztensével lehetne cserélni, elvégre az, úgyis a szeretője. De, mit mondjak a csajnak? Miért pont neki ajánlom fel, hogy megajándékozhatja az istenkirályt? Elvégre az, hogy ő a szeretője mégsem publikus, bár mindenki tudja
Szóval macera az egész. Milyen ajándéknak örül az a bizonyos valaki, akiről nem tudunk semmit, akit jó egy héten kétszer látunk a folyosón elviharzani? Rollert mégsem vehetek neki.
Ha mindezen túl vagyunk, akkor kezdődik az igazi mulatság. A csapaterősítő tréningek sorába tartozó, gyakorta orgiába fulladó vagy épp csúcsosodó bacchanáliák vitán felül alkalmasak arra, hogy a közösen átélt élmény emlékével erősítsék a csapatszellemet. Nem olyan rossz ez, mint ahogy az első hallásra tűnik. A résztvevők szerint legalábbis. S hát egy pozitívuma mindenképpen van: sok helyütt ugyanis ilyenkor szokás kiosztani az év végi jutalmakat is. Már csak ezért is érdemes és ajánlatos részt venni a céges adventi vagy karácsonyi bulikon.
Szerzőnk: Tokaji Zsolt
Író, szerkesztő. Az ELTE-n szerzett diplomát tibetikínai szakon. Négy hónapot ösztöndíjjal Kínában töltött, az ottani élményei alapján írta első könyvét Szólítsatok Brad Pittnek! címmel. Második könyve Hova mennek a kacsák? címmel jelent meg. Több keleti tárgyú könyv fordítója, a Nők Lapja Cafe állandó munkatársa.
Nős, egy kisfiú, Marci édesapja. |