A melanoma előfordulása kétségtelenül rohamosan nő. Az USA-ban például 1973 és 2000 között a nők körében kétszeresére, a férfiak körében háromszorosára nőtt. Ausztráliában a nők körében 1983 és 1999 között 40%-kal, a férfiak körében 88%-kal, Svédországban 20 év alatt majd kétszeresére nőtt. Ugye, hát a napozás, aranyoskáim – bólogatnak ilyenkor a bőrgyógyászok. Csakhogy az ember agya beindul, amikor azt olvassa, hogy Európában a melanoma Skandináviában a leggyakoribb, és a mediterrán országokban pedig csak harmadannyi fordul elő. Minél délebbre megyünk, annál ritkább a melanoma. Ha a napozás árt, nem éppen az ellenkezőjét várnánk?
Anthony J. Yun 2007-es tanulmányában azt fejtegeti, hogy miközben az elmúlt 30 év alatti közegészségügyi kampányokkal elrettentették az embereket a napozástól, ez idő alatt háromszorosára nőtt a melanomaeredetű halálozás. Yun felveti: „Lehetséges, hogy a csökkenő és sokkal rendszertelenebb napozás okozta ezt?” Innen üzenem Yunnak, hogy nagyon úgy néz ki.
Egy, a melanoma és a napozás kapcsolatát firtató, 29 vizsgálat eredményét összegző tanulmány arra következtetett, hogy akik a foglalkozásuk miatt folyamatosan ki vannak téve a napnak, azoknál jelentősen csökkent a melanoma kockázata az átlaghoz képest. Ezzel szemben azoknál, akik csak időszakonként napoztak, 1,7-szer volt nagyobb a kockázat a melanomára. A legnagyobb – azaz kétszeres – kockázat azoknál mutatkozott, akik életük során többször komolyan le is égtek. Egy 2005-ös elemzés már 57 vizsgálat adatait összegezve jutott ugyanerre a következtetésre: a „foglalkozásszerűen elkövetett” krónikus napozás véd a melanoma ellen, az alkalmi napozgatások és leégések viszont fokozzák a melanomakockázatot. Világos tehát, hogy nem a napozás maga okoz melanomát, hanem az ismételt leégések okozta bőrsérülések.
Allen J. Cristophers „A melanomát nem a napsütés okozza” című tanulmányában odáig merészkedik, hogy kijelenti: a melanomának semmi köze a naphoz. Idézi, miszerint 1969 és 1990 közt 14 ún. esetkontrollos tanulmány jelent meg a melanoma és az összes napon töltött idő kapcsolatáról. A 14 vizsgálatból 7 nem talált kapcsolatot a melanoma és a napozás közt, 5 védőfaktornak találta a napozást, s mindössze 2 talált kapcsolatot a napozás és a melanoma között.
Marianne Berwick és kollégái vizsgálata aztán meg igencsak kiverhette a biztosítékot bőrgyógyászéknál, amikor 528 melanomást újra vizsgálva bizonyították, hogy a melanoma kialakulását követő napozással töltött idő arányában csökkent a halálozás. A napozás mennyiségét a bőr jellemzői alapján kalkulálták, hogy elkerüljék a hamis visszaemlékezés okozta torzulást. A rendszeresen napozó melanomásoknak 60%-kal volt jobb a túlélési esélyük. Stefano Rosso és munkatársai 2008-ban 260 melanomás vizsgálatával megerősítették ezt az eredményt: akik sokat napoztak, azoknál 40%-ra csökkent a halálozási valószínűség azon melanomásokhoz képest, akik nem szerettek napozni.
Ausztrál kutatók 26 000 melanomás esetet végigelemezve kimutatták, hogy a nyáron diagnosztizált melanoma jóindulatúbb, és valószínűbb a gyógyulás belőle.
„A bizonyíték, amely azt jelzi, hogy a napozásnak oki szerepe van a melanoma kialakulásában, döntően olyan vizsgálatokból származik, amelyek diagnosztizált melanomások múltbeli napozási szokásainak visszaidézésére épültek”, indítják Myles Cockburn és munkatársai tanulmányukat, majd bizonyítják, hogy mivel a közegészségügyi propagandában évtizedek óta nyomatják a napozás-melanoma kapcsolatot, ezért aki melanomát kapott, az a bűntudatától hajtva elfogultan túlbecsüli múltbeli napozásait, míg aki nem kapott melanomát, az saját „helyes” (értsd: a közegészségügyi propagandának megfelelő) napozási szokásainak tulajdonítja, ezért alulbecsüli a napon töltött átlagos időt.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem sikerült meggyőznöm magamat: a melanomát nem a napozás okozza. Csak leégni nem szabad. Tanulság? Aki fél a melanomától, az napozzon! Csak ne égjen le.
Miért véd a napozás a melanoma ellen?
Ugyanazért, amiért véd a rákkal szemben is. Frank Longstaff Apperly amerikai patológus már 1941-ben leírta, hogy északról dél felé haladva egyre csökken a nem bőreredetű rákos halálozások száma. Negyven évvel később a Garland fivérek bizonyították, hogy Amerika északi államaiban a déli államokhoz képest kétszer gyakoribb a vastagbélrák-halálozás. Ikuko Kato és munkatársai 1985-ben a hasnyálmirigy-, gyomor-, végbél-, petefészek- és epehólyagrák kapcsán mutatták ki az észak–dél irányú fordított kapcsolatot. Edward D. Gorham és a két Garland 1990-es szovjet vizsgálata kimutatta, hogy a Szovjetunióban északon háromszor több a mellrákos eset, mint délen. Gary G. Schwartz és Barbara S. Hulka 1990-es elemzése pedig a prosztatarák kapcsán mutatta ki az észak–dél gradienst.
Mi a titokzatos védőhatás közvetítője? Hát természetesen a D-vitamin. Amely valójában a test majd minden sejtjében megtalálható, és a sejtosztódást szabályozza, az immunrendszert erősíti. Vagyis erősítené, ugyanis a lakosság gyakorlatilag szinte egész évben D-vitamin-hiányban szenved, hála a bölcs közegészségügyi programoknak, amelyek nyáron is a télikabátot és a símaszkot tekintik a legbiztonságosabb viseletnek. A kezdeti meghökkentő eredmények fellelkesítették a kutatókat.
A Garland testvérek 2006-os összefoglalója szerint 30 vizsgálatból 25 bizonyítja a vastagbélrák és a D-vitamin-hiány kapcsolatát, mellrák esetén 13 vizsgálatból 10 erősítette meg az összefüggést a mellrák és a D-vitamin hiánya között. Prosztatarák esetén 26 vizsgálat fele igazolta, hogy a D-vitaminnak szignifikáns védő szerepe van ebben a ráktípusban is, míg 7 petefészekrák-vizsgálatból 5 találta védőhatásúnak a D3-vitamint. A nem egybehangzó eredményeket az okozta, hogy nem mérték egzaktul a D3-vitamin-szintet, hanem csak bemondásra fogadták el, ki mennyit napozik. Az olyan vizsgálatokban, ahol mérték is a D3-vitamin-szintet, azonnal 7-ből 7 igazolta, hogy az alacsony D3-vitamin-szint bejósolja a későbbi vastagbélrákot, hogy nőknél a legalacsonyabb D3-vitamin-vérszintűek ötször gyakrabban betegszenek meg mellrákban, és az alacsony D3-vitamin-vérszintű férfiak 3,5-szer valószínűbben betegedtek meg prosztatarákban, mint a magas vérszintűek, és daganatuk hatszor valószínűbben vált agresszíven terjedővé. Szóval miért is véd a napozás a melanoma ellen? A választ kérem kórusban, hangosabban!
Mert a D-vitamin véd a rák ellen.
A melanomaellenes küzdelem teljes tévútra vitte a civilizált világot, nem csökkent, hanem nőtt a melanoma gyakorisága, és mellette járványszerűen terjed a mellrák, prosztatarák stb. Miért? Mert a nagy védekezésben népességszintűvé vált a D-vitamin-hiány. Szóval gyerünk a napra!
Az ám, de mit kenjünk magunkra?
A válasz: legjobb volna semmit.
A D-vitamin-szintézist ugyanis nem kell kivédeni, csak a leégés ellen kell védekezni. Az ellen meg úgy, hogy fokozatosan szoktatjuk magunkat a naphoz.
Johan Westerdahl és munkatársai ugyancsak meglepő eredményt kaptak, amikor a Svédország déli részén két év alatt melanomát kapottakat hasonlították össze kontrollokkal. Kiderült, hogy azoknál az 50 év alattiaknál, akik mindig használtak naptejet, több mint háromszoros volt a kockázat a törzsön kialakuló melanomára, szemben azokkal, akik soha nem használtak. Egy 2000-ben Lyonban tartott, a napozókrémek bőrrákellenes hatását vizsgáló konferencia összefoglalója szerint 15 vizsgálatból 8 úgy találta, hogy a naptej használata akár 2,6-szeresére is növelheti a melanoma kockázatát, 4 hatástalannak, 3 pedig védőhatásúnak találta a napozószereket.
Persze van, aki annyira világos bőrű, hogy muszáj neki naptejelni, hát nem bánom. De a legnagyobb gond a naptejekkel, hogy legtöbbje csak az UVB ellen véd, és átengedi a sokkal perzselőbb és mélyre hatolóbb UVA-sugarakat. További probléma, hogy rengeteg naptej káros, mi több, rákkeltő anyagokat tartalmaz, vagy pedig a napfény hatására (!) lebomlik. Az Amerikában tevékenykedő független környezetvédő szervezet, az Environmental Working Group 785 forgalomban lévő napozószert vizsgált meg, s ezek 17%-a nyújt megfelelő védelmet károkozás nélkül. Erről bővebben lehet olvasni itt: http://www.tenyek-tevhitek.hu/napozoszerek.htm.
Összegezve a tanulságokat, hát jól bepaliztak minket vagy 30 évig napozás- és melanomaügyben.
| Felhasznált irodalom:
1. Berwick, M. – Armstrong, B. K. – Ben-Porat, L. – Fine, J. – Kricker, A. – Eberle, C. – Barnhill, R.: Sun exposure and mortality from melanoma. J. Natl. Cancer Inst., 2005, 97(3): 195–9. |