Egy úr a Nemzetbiztonságtól… – Házasságszédelgő a javából

A telefonbeszélgetés alapján arra számítottam, hogy egy űzött, kétségbeesett nő vár majd a kávézóban, ehelyett egy negyven körüli, nagyon csinos hölgy integet felém.

– Azt hittem, hogy könnyes szemmel fogadsz majd – mondom, amikor a kávénkat kavargatjuk, mire ő határozottan megrázza a hosszú barna haját.

– Én már elsírtam az összes könnyemet. Azt is megbeszéltem magammal, hogy elképesztően naiv-buta voltam, de most már harcolok. Magamért, a fiamért, a (sors)társaimért…

Randevú – militáris öltözékben

Miért számítottam könnyekre? Mert ez a pici, kislányos alkatú nő – nevezzük Emesének! – egy csúnya történet hősnőjeként keresett meg. Nemcsak elhagyták, becsapták, de ki is fosztották. A férfi – ugye, felesleges mondanom, hogy a „műtétet” egy férfi végezte el? – nagyon „ügyes” volt. Már a megismerkedésük első perceiben szerényen bevallotta Emesének, hogy a Nemzetbiztonságnál dolgozik. Ugye, titokzatosan hangzik? Kémek, felderítők, elhárítók, 007-es ügynök, James Bond… Ráadásul e különös foglalkozásnak sok gyakorlati haszna van – egy szélhámos számára. Például a titkossága. Hiszen azt, hogy merre jár, hol és mit dolgozik, mikor utazik külföldre, és mikor tér haza a Nemzetbiztonságtól, még a kedvese sem tudhatja. No, ezzel volt tisztában Károly (nem ez a valódi neve), amikor „összejött” Emesével.

– Az Omszki-tónál napozgattam 2004 nyarán, amikor megéreztem, hogy egy férfi kitartóan „csodál” – meséli gunyoros grimasszal. – Aztán megszólított, udvariasan bemutatkozott, beszélgetni kezdtünk. Meghívott egy közeli étterembe, kocsival vitt haza. Jólesett a kedvessége. Régen elváltam az első férjemtől, az életem a tizenéves fiamról és a munkámról szólt… Képzelj magad elé egy nagydumás, magabiztos, jól öltözött férfit! Aki elutazott, felbukkant, velem volt egy ideig, majd megint utazott… Ha nagyon szoros volt a beosztása, akkor a városban találkoztunk, hogy legalább lássuk egymást. A randevúkon gyakran jelent meg militáris öltözékben: terepszínű, katonai ruhában, bakancsban. Csörögtek a telefonjai – „Igen, jelentkezem, értettem, vége.” -, majd felpattant, odébb lépett, hogy ne halljam a beszélgetést, aztán csak annyit mondott, „ki kellett adnom a parancsot”. Ilyen színjátékok közepette fenntartás nélkül hittem el: kedvesem a Nemzetbiztonság tisztje.

– Beleszerettél?

– Nem! – jelenti ki határozottan. – Az első férjem mellett nagyon fiatalon ismertem meg a szerelmet, aztán gyorsan elrontottunk mindent. Károlyhoz másképp viszonyultam. Jólesett, hogy udvarol, de nem volt elementáris élmény sem érzelmileg, sem szexuálisan. Nem akartam együtt élni vele, nem akartam a fiamnak nevelőapát…

– Akkor miért lett belőled áldozat?

– Mert nagyon jól játszotta a szerepét. Vajon hány sorstársamon gyakorolta ki a módszerét? És amíg „külföldön dolgozott”, ki(k)nél lakott? Ma már tudom, hogy nincs állandó bejelentett lakása.

Segítek rajtad!

De ne szaladjunk előre a történetben, inkább nézzük a pár harmadik közös évét! Ez másképp alakult, mint a korábbiak, mert Károly meglepően sokat volt itthon. És egyre többet „aggódott” Emeséért. Az asszony kozmetikusként dolgozott, de voltak olyan hónapjai, amikor az üzlethelyiség bérleti díja elvitte a teljes bevételét. Tehát Károly döntött: „segítek rajtad”! Első lépéseként megígérte, hogy tulajdonrészt szerez neki egy elegáns kerület szépségszalonjában, aztán eszébe jutott egy nem publikus – csak a „nemzetbiztonsági körök” által ismert – befektetés is. „Három hónap eltelte után az összeg dupláját kapod vissza!” Csakhogy mindehhez pénz kellett. Háromszázezer a szépségszalonhoz, ötszázezer a befektetéshez… Károly rendszeresen látogatta Emesét a munkahelyén – kedves és megértő volt -, közben egyre hajtogatta: „a fiad érdekében is lépned kellene, hiszen a gyerek nagyon vágyik arra, hogy az osztályával kimehessen Angliába, és megszerezze a jogosítványt!” Emesét meghatotta a segíteni akarása, de nem tudott pénzt szerezni sem a testvéreitől, sem az ismerőseitől.

Károly egy szép napon azzal a hírrel állított be, hogy befizette az asszony nevében a félmillió forintot, hogy Emese három hónap múlva megkaphassa az összeg dupláját. Hogyan? Nála volt egy külföldön dolgozó kollégája pénze – abból a remek „nemzetbiztonságis” befektetésből -, csakhogy a kolléga rövidesen hazajön.

– Mindez tavaly februárban történt. Ma már tudom, ekkor kellett volna azt mondanom, köszönöm, nem! Én viszont meghatódtam az igyekezetétől, és lelkiismereti kérdést csináltam abból, hogy ne kerüljön miattam kellemetlen helyzetbe – mondja Emese. – Tehát minden követ megmozgattam, hogy előteremtsek nyolcszázezer forintot, amiből kifizetheti a kollégáját, és a maradék háromszázezerből megveheti a szépségszaloni tulajdonrészemet. Bankkölcsönre nem volt idő, maradt az uzsorás… Szóval átadtam Károlynak a pénzt – átvételi elismervényt sem kértem, hiszen egy nemzetbiztonsági tiszt erkölcsileg tiszta! -, ráadásul felmondtam annak a helyiségnek a bérleti szerződését, ahol a kozmetikámat működtettem. Károly azt mondta, pár hét múlva kezdhetek az elegáns szalonban. Lenulláztam magam, és a nyakamba vettem egy hatalmas adósságot!

1. Eltűnik a tulajdonos

Károly a pénz átvétele után nem találja a szépségszalon tulajdonosát. Hetekig hívogatja telefonon, majd megtudja, hogy külföldön van. Nagyon mérges, és azt emlegeti, hogy majd hazahozatja a „kapcsolataival”…

2. Eltűnik Károly

A férfi egyre ritkábban látogatja Emesét, nemigen veszi fel a telefont. Aztán bevallja: külföldre helyezték – az ország természetesen titok! -, ezért elérhetetlen. Emese áprilisban már érzi, hogy becsapták, és egy telefonbeszélgetés során kijelenti: ha nem kapom meg az összeget, feljelentést teszek a Katonai Ügyészségen. A reakció? „Az itthoni kollégáim nem lesznek veled kíméletesek, ha ezt megteszed!”

3. Veszélyben

Emese egyre dühösebben követeli a pénzét – a férfi mindent megígér, de egyetlen ígéretét sem tartja be -, majd a történet új fordulatot vesz. – Többet nem hívhatsz a mobilodról, mert lehallgatnak! Írj esemest! – mondja Károly. Ezután már maga is csak esemeseket küld, amelyekben megírja, mikor, melyik utcai telefonfülkéhez menjen az asszony, hogy beszélni tudjanak, és elkerüljék a lehallgatást. Emese fél. „Uramisten, mibe kevert bele? Miért hallgatják le egy ilyen kis pont telefonjait?” Úgy érzi, hogy az utcán is követik. Retteg, alig alszik. E szörnyű időszaknak egy kolléganője telefonhívása vet véget: „Tudod, hol van a te Károlyod? Itt, Budapesten. Esküszöm, hogy az orrom előtt szállt fel a hatos villamosra!”

A nyomozás

Emese összetörik a hírtől, de már nem fél. Feljelentést tesz a Katonai Ügyészségen, majd amikor megkapja az értesítést, miszerint ilyen nevű férfi nem tartozik, és nem is tartozott a Nemzetbiztonsági Hivatal állományába, nyomozásba kezd. Felkeresi azt a vidéki fogadót, ahová kétszer is elvitte őt „szerelmük fénykorban” Károly, és a férfi fényképe láttán a fogadós rögtön kapcsol. „Igen, ez a pasas már nyolc-tíz éve jár ide nőkkel. Természetesen mindig mással”. Aztán kinyomozza Károly régi lakcímét, ahol egy szomszédtól megtudja: a férfinak még a neve sem igaz! Más néven született – a jelenlegi felvett név -, és fiatalabb korában lányok futtatásából élt.

Aztán eszébe jut egy kft. – amelyet Károly gyakran emlegetett -, felhívja a céget, a vonal túlsó végén a diplomás (szintén elvált) Zsókát találja, aki évekig volt társa a „nemzetbiztonságis” úrnak. Ő addig élt anyagi biztonságban, amíg Károly nem „csináltatott vele” egy – a Nemzetbiztonság szárnyai alatt működő – céget. Zsóka közel tízmilliót vesztett, ideg-összeroppanást kapott…

– Zsókával összefogva feljelentést tettem. Szerencsére nagyon jó az ügyvédünk… – sóhajt Emese, majd hirtelen felélénkül. – Tudod, miért meséltem el mindezt? Nem azért, hogy sajnáljanak, bár pokolian nehéz helyzetben vagyok, az uzsorás egyre jobban szorongat. Hanem azért, mert Károlynak bőséggel lehetnek más áldozatai is – sok okos nő bedőlhetett az általa rendezett nemzetbiztonsági színjátéknak! Jó lenne, ha nem szégyellnék magukat, inkább vállalnák a történteket, és feljelentenék. Többünk szava messzebbre hallatszik. Én folytatom a harcomat. A nagyfiamért is. Képtelenség, hogy a butaságom miatt adósságot hagyjak majd rá! Bizakodom. Elvégre jogállamban élünk. Vagy nem?