Most azonban elsősorban személyes megéléseiről, sorsának kihívásairól, életútjának fordulópontjairól beszélgettem a kutatópszichológussal, aki a napokban fejezte be november elején megjelenő új könyvének megírását, melynek címe: Paleolit táplálkozás.
– Érez valamiféle kiüresedést egy ilyen nagy munka után?
– Nem nevezném kiüresedésnek, de tény, hogy az elmúlt másfél hónap alatt kora reggeltől késő estig csak írtam, ami komoly frusztrációt jelentett. Ez idő alatt szinte semmit nem mozogtam, és míg egyébként rendszeresen felbiciklizek a János-hegyre, most már attól izomlázam lett, hogy beutaztam a városba.
– Mi a lényege a könyv címét adó paleolit táplálkozásnak?
– Az evolúció során az emberiség táplálkozásában több olyan fordulópont volt, amely sajnos visszalépésnek bizonyult. Ilyennek számít az az időszak is, amikor az emberek földműveléssel kezdtek foglalkozni, mert rájöttek, hogy egy kis területet megművelve, termeléssel több embert el lehet látni, mint ugyanazon a területen vadászattal. Ennek egyenes következménye lett a gabonatermesztés és -fogyasztás, ami valójában kényszermegoldás, és az emberi szervezet nem adaptálódott hozzá. Olyan mennyiségű szénhidrát bevitelét jelenti, amire evolúciósan nem vagyunk felkészülve. A gabonaféléket, hasonlóan a tejtermékekhez, csak látszólag tudjuk megemészteni, de valójában ártalmas, megbetegítő folyamatokat indítanak be a szervezetünkben.
– Gondolom, a leírtaknak megfelelően paleolit táplálkozást folytat. Ennek már most is érzi az előnyét, vagy majd 80 éves korában fog kiderülni, hogy egészséges maradt-e, míg mások megbetegedtek?
– Inkább száz évre tervezek… Hosszú távon természetesen látszik majd az eredmény, viszont már most tapasztalok pozitív változásokat. Körülbelül fél éve hagytam el végleg a kenyeret, helyette sok gyümölcsöt és zöldséget eszem, és ennek eredményképpen öt kilót fogytam. Beállt a szervezetem az ideális súlyára, anélkül, hogy éheztem volna. A gabonák, függetlenül attól, hogy teljes kiőrlésűek, vagy sem, rengeteg kárt okoznak, de nem csak testi értelemben, ugyanis a túlzott szénhidrátbevitel és a depresszió kialakulása között is szoros összefüggés van.
– A depresszióval kapcsolatban többek közt azt vallja, hogy a probléma egyik megoldása lehet, ha megtanulunk együtt élni azzal, ami nem kerülhető el. Ezt saját tapasztalatból mondja?
– Nem mondom, hogy felhőtlenül boldog és felszabadult életem van, de tény, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek. Ugyanakkor az elhivatottságom miatt semmilyen hobbira nincs időm. Kutatás céljából olvasok, sosem kedvtelésből, és néha csak azért nézek meg egy filmet, hogy együtt legyek a családommal. Ilyen jellegű nyomás alatt akár depressziós is lehetnék, de nem vagyok, mert értelmét látom a meghozott áldozatoknak.
– Mi az értelme?
– Az, hogy elmondhatom a véleményemet, felrázhatom a világot, és ráébreszthetek embereket bizonyos tévhitekre és igazságokra, vagyis: hogy önmagamat adhatom.
– Felnőtt fejjel talán könnyebben találhatunk értelmet bizonyos dolgoknak. De hogyan tudta annak idején egy négyéves gyermek lelkileg túlélni és feldolgozni, hogy politikai okok miatt kivégezték az édesapját?
– Sehogy. A gyerekek nem esnek depresszióba, de más dolgok történhetnek velük. Nálam az történt, hogy bár rengeteg dologra emlékszem a gyermekkoromnak abból az időszakából, amikor édesapám még köztünk volt, a vele együtt átélt eseményekből semmire nem emlékszem.
– Gondolt rá, hogy ezeket vissza kellene hozni?
– Igen, annak idején jártam egy pszichológushoz, aki azonban nagyon bölcsen azt mondta: ami nem akar előjönni, azt hagyjuk ott, ahol van. Igaza volt. Lehet, hogy időskoromban – tudjuk, hogy ilyenkor az emberek elkezdenek intenzívebben emlékezni a gyermekkorukra – előbukkannak majd az emlékeim.
– Pszichológussá válását indokolják valamelyest ezek az események, illetve az, hogy szüleit korán elvesztette, és tőlük már nem tudott kérdezni?
– Úgy érzem, az én esetemben a gyermekkor történéseinek megértésével kapcsolatos nehézségek közrejátszanak abban, hogy ezt a hivatást választottam. Azt viszont nem gondolom, hogy a szülő lenne a legjobb forrás ahhoz, hogy megfelelő felvilágosítást adjon a személyiségünkről. S bár valóban az ő elmenetelük után, 32 éves koromban választottam ezt az utat, ilyen értelemben nem látok összefüggést a haláluk és a pszichológiai irányultságom között. Ez igazából régebbi érdeklődés. A nehéz sors pedig – amilyen az enyém volt – vagy kikristályosítja az embert, vagy földbe döngöli. Én az előbbi példát tanultam meg otthon a mamámtól, amikor apám halálát követően a helyzetünk eléggé földbe döngölővé vált.
| Szendi Gábor klinikai szakpszichológus |
– Ez mit jelent pontosan?
– Anyám életrevalóságának köszönhető, hogy az vésődött belém: minket nem lehet agyonütni. A papám halála után ő dolgozott egyedül, de folyamatos betegállományban és kórházban volt, ezért nem tudott elég pénzt keresni, hogy eltartson minket. Éheztünk, nem volt villanyunk, mégis vidáman éltünk, mert anyám mindig kiötölt valamilyen megoldást… Az utolsó pillanatban talált valamit, amit még eladhatott, hogy legyen ennivalónk. Végül már bútoraink sem voltak, de ő még akkor is tudott viccelődni. Ez a hozzáállás visszaköszönt az életem kritikus pontjain, például akkor is, amikor az antidepresszánsokról írt cikkem miatt kirúgtak a Magatartástudományi Intézetből.
– Nem az volt az első kirúgása, hiszen forgatókönyvíró korában a filmszakmából menesztették, politikai háttere miatt. Mégis nemegyszer hallottam, hogy ezekre a fordulatokra azt mondja: szerencsém volt. Mit ért szerencsén?
– Szerencse az, amikor a sorscsapásokban meglátjuk az újrakezdés pozitív lehetőségét. Kirúgtak, ami egyúttal megszabadulást is jelentett egy korlátolt világtól. Ezután végre megírtam a könyveimet, így ismertebbé váltak a gondolataim.
– Szendi Gábor „hány csillagos” ember?
– Ez most nagyon szerénytelenül hangzik, de hát megkérdezte, válaszolok. Titokban nagyra értékelem magamat, de közben látom, hogy az értékeimet nehéz érvényesíteni. Hiába van valakinek sokat érő zsebórája, ha pang a piac, és nem tudja eladni…
– Csalódott?
– Inkább rezignált. Csalódni a szakmámban csalódtam. A hivatalos pszichoszakma részéről valamiféle tudatos agyonhallgatást tapasztalok. Gyávaságból, alamusziságból.
– Nem istenhívő ember, ugyanakkor azt mondja, a hitmodul bennünk van, ezért mindenkinek van hite. Az Öné mi felé irányul?
– Abszolút működik a hitmodulom, és le is van foglalva. Most nagy szavak következnek. Egyrészt hiszek a független tudományban. A világ tele van olyan gondolkodású emberekkel, mint én. Amikor már éppen elfáradnék, rábukkanok egy új ember új eredeti gondolatára, és mindig fellelkesít az új látásmód. A másik, amiben hiszek, hogy mindig van megoldás, a dolgok sikerülhetnek, ha igazán akarjuk. Minden páciensemnek ezt szeretném átadni, ami sok esetben sikerül. Ez is lelkesít.
– Elképzelhető, hogy ez a hitélmény egyszer istenélménnyé változik?
– Nálam nem valószínű, mert minden agysejtem racionális tudománnyal átitatott, ami minden valószínűséggel kizárja a megtérésemet.