Új influenza testközelből – szerkesztőnk családja elkapta, elmeséli

Másnap is aludt egész nap, majd este leballagott Matyival a strandra, de rövidesen kijelentette a rettentő kánikula közepette: – Fázom, valahogy nem esik jól a víz.

Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de akkor cikázott át az agyamon először: Sziget, sok jó ember kis helyen, H1N1, nagyjából vége a nyaralásunknak.

Hétfőn Kristófnak már egész nap 39 fokos láza volt. Prüszkölt és köhögött, pont olyan hátborzongatóan, ahogy szokott. Ilyenkor mindig felrémlenek bennem kisgyerekkora sorozatos betegségei, koraszülöttsége, középfülgyulladás, krupp, asztma, átvirrasztott éjszakák egy levegő után kapkodó, vékonyka, lázas kisfiúval. Három testvére és a nagyszülők igyekeztek nem abban a helyiségben lenni, ahol ő, mi meg felváltva masszíroztuk a hátát Imivel, de közben éreztem, ahogy elhatalmasodik rajtam a pánik. Kristóf éjszaka nagyon rosszul volt, ezért kedden reggel egy gyors telefon a gyermekorvosunknak, majd indultunk a veszprémi kórházba, a többi gyerekünk meg a nagyszülőkkel a strandra. Némi ide-oda küldözgetés után kikötöttünk a csecsemőosztályon egy nagyon kedves doktornőnél, aki alaposan megvizsgálta a mi tizenhét éves óriáscsecsemőnket, meghallgatta az aggodalmaimat (Mama, ne túlozz! – sziszegte oda a fogai közt Kristi), majd levettek tőle két kémcső vért, és elküldték tüdőröntgenre. Az nagyon sokáig tartott, Kristófnak kúszott fel a láza, már csak feküdt az autó hátsó ülésén, kint kánikula, végül több óra várakozás után hazaküldtem őket azzal, hogy majd én utánuk viszem a leletet. A lényeg: tüdőgyulladása nem volt, az eredmények vírusfertőzésre utaltak. Lázcsillapító, köptető. Némiképp megnyugodtam, pedig a java csak ezután kezdődött.

Kristóf egyre rosszabbul lett, folyamatosan 39 felett volt a láza, szünet nélkül köhögött, köpködött, hányt, nem evett már negyedik napja egyetlen falatot sem, és rettentően lesoványodott. Szerdán Matyi is belázasodott, aztán én dőltem ki, végül Fülöp. Ez volt az a pont, amikor Imi csütörtökön összepakolta a fiúkat, és hazautazott velük. Otthon aztán ő maga is belázasodott. Közben a mi pici Ilonkánk a nagyszülőkkel járt strandra, én pedig csak feküdtem, ha tudtam, aludtam, és minden porcikám fájt. Körülbelül kilenc éve nem voltam ilyen beteg, akkor dőlt le az egész család a lábáról utoljára és egyszerre. Ilonka, aki még szopik, nem kapta el a vírust, és valami csoda folytán a nagymama és a nagypapa is megúszta. Szerintem ez H1N1 volt. Árgus szemekkel figyeltem Kristit, aki hat nap közel negyvenfokos láz, köhögés miatt átvirrasztott éjszakák, több Niagara-szerű orrvérzés után jobban lett (de még az iskolát is köhécselve kezdte tíz nappal később). A többiek azért ennél enyhébben megúszták, bár legalább tíz napba beletelt mindannyiunknál, míg újra tökéletesen jól éreztük magunkat. Szerettem volna biztosat tudni. Ha már ennyire kifogtuk, legalább fellélegezhetek-e, hogy túl vagyunk az új influenzán, kipipálhatjuk-e a világjárványt a magunk részéről? A gyerekorvosunk csak legyintett erre. Miért érdekes ez? Mi a jelentősége? Mi múlik ezen? Be kellett látnom, hogy igaza van. Tényleg mindegy. Pedig a H1N1-pánik még csak most, szeptember első napjaiban kezd úgy istenigazából kibontakozni. Ahogy az várható volt. Aki még előtte áll, annak jó olvasgatást és nagy adag higgadtságot kívánok!