Merj változtatni, sosem késő!

A tánc nővé varázsolt

Karcsú férfi- és női testek úsznak a levegőben, gyönyörűen, harmonikusan, szenvedélyesen. A tánc magával ragad. Ez történt Szedlay Gyöngyivel (43) is, aki régóta szeretett volna táncolni, de valahogy sosem fért bele az életébe.

– Hét éve egyedül nevelem a gyerekeimet, akik mára már nagykamasszá nőttek. Arra gondoltam, mikor vágjak bele, ha most nem! A válás, az egyedül töltött évek meglehetősen megtépázták az önbizalmamat, jó néhány kiló is felkúszott. Végül legyőztem a saját ellenállásomat, elmentem egy tánciskolába. A tánc mellett Bikram-jóga-órákra is jártam, a súlyfölösleget ez kezdte rólam leolvasztani, mégpedig éhezés nélkül. De az igazi változást, amit már a vak is láthat rajtam, a tánc hozta meg. A tánc ugyanis nem csak mozgás. Az első nagyon érdekes élmény, hogy megtanultam másokat úgy is megérinteni, hogy érzelmileg semleges maradtam: vagyis maga az érintés vált természetessé. Aztán jött a nagy tanulság: hogy a férfi vezet. Hát ez nekem nem természetes: két gyereket nevelek egyedül, és középvezető vagyok egy cégnél. Az életem minden pillanatában fontos döntéseket kell hoznom. És akkor ott a tánc, ahol átadhatom a vezetést.

Ahogy eljutottam a tánctudás magasabb fokára, megéreztem, hogy már ki tudom fejezni az érzelmeimet a mozgással. Amikor nem arra összpontosítasz, hogy melyik lábaddal mit is kellene csinálni, hanem a csípő, a kar és a kezek is mozognak, az már a nőről szól. Tánc közben átélem a szenvedélyt, a szerelmet, de nem személyesen a táncpartnerem iránt, ő ilyenkor inkább magát a férfinemet jelképezi. A tánc erre a pár percre érzelemdús történetté lesz. Akár egy óra alatt megélheted, hogy milyen sokféleképp lehetsz nő, és hogy nőnek lenni jó. És ez a mindennapi életben is veled marad. Kérdezd meg az ismerőseimet, láttak-e néhány éve sminkelve, magas sarkú cipőben, miniszoknyában! A válasz egyértelmű: soha. Ma mindennap nőies nőként lépek ki a lakásból, és ez látszik azon is, hogyan viszonyulnak hozzám az emberek. Észreveszik, hogy nyitottabb vagyok, megváltozik a hangszínük, a tekintetük, amikor szólnak hozzám. Már csak egy állandó táncpartner hiányzik az életemből.

Kiénekelem a bánatomat

Mizsei Szilvinek (31) évtizedeken át hiányzott a népdal, a közös éneklés.

– A Galga-vidéken születtem, ahol még él a népzene, a néptánc. Már elsős koromban kiderült, kincs van a torkomban, énekes szólista lettem az iskolában, és megnyertem minden lehetséges versenyt. Egészen nyolcadikig, mert akkor abbahagytam. A kortársaim folyton piszkáltak a népdaléneklés miatt, és ez teljesen aláásta az önbecsülésemet. Azóta többször kerültem az éneklés közelébe, de mindig megállított ez a mélyreható rossz érzés. Teltek az évek, felnőttem, férjhez mentem, megszületett a kislányom. De egyre jobban hiányzott a népdal, az éneklés, amiben otthon éreztem magam. Egyik ismerősömnek meséltem a bánatomról, aki azon nyomban tudta, mire van szükségem. Mondta, hogy ismeri Lovász Irén énekest, fel is hívta, és átadta a telefont. Rögtön megbeszéltünk egy találkozót. Ott Irén egyszerűen csak annyit mondott: énekeljek.

Rettentően izgultam. Közel húsz év után hihetetlen volt ezt átélni! Hallottam végre a hangomat, Irén bekapcsolódott, együtt énekeltünk, és ebben a pillanatban otthon voltam megint! Hívott a dalolókörbe, amit a Budavári Művelődési Házban tart. Már az első alkalommal hihetetlen érzés fogott el. Feszülni kezdett a mellkasom. A végén alig vártam, hogy kimehessek, és kiengedhessem magamból azt az évek óta raktározott fájdalmat és keserűséget, amit a gyerekkoromban elszenvedett bántások okoztak. A férjem vállán sírtam ki a bánatomat. Ő azt mondta, ha csak ennyit adott nekem ez az alkalom, hogy újra énekeltem, már az megérte. Viszont ennél sokkal többet kaptam. Segít maga az éneklés, de az is, hogy ma már megértem a régről ránk maradt dalok üzeneteit is, érzem, hogy a sok száz évvel ezelőtt élt emberek is ugyanezt a fájdalmat, vágyakozást, szerelmet élték át, amit mi most. Ma már két picinek énekelek, egy az ölemben, a másik a hasamban hallgatja. Szeretném, ha ők úgy vihetnék mindezt tovább, hogy közben ne éljék át azt a fájdalmat, amit nekem kellett.