„Minden, ami nő, növekszik, az nőnemű. A Föld (anyaföld) nőnemű. Amilyen a férfi tartása a nővel, olyan a tartása a földdel. Ha nincs tartása, manipulatív. Ugyanez a férfi kapcsolata a testéhez is. Az extrém sport a test megvetése” – mondta Bert Hellinger, a családállítás kitalálója, korunk egyik legnagyobb nevű terapeutája tavasszal, amikor itt járt Budapesten. (Minden szavát szorgosan lejegyezte a bennem élő „Klára” a háromnapos konferencia alatt.) És az a németről magyarra fordítás alatt nem is hangzott el, hogy a mi gyönyörű, szakrális magyar nyelvünkben a nő (mint nem) szó megegyezik a növekszik igével…
| Fotó: Sanoma-archívum/Dömötör Csaba |
Amikor meghallottam Hellinger mondatának azon fordítását, hogy „az extrém sport a test megvetése”, valami megmagyarázhatatlan béke és elégedettség futott át rajtam. Eszembe jutott, hogy miért vált ki belőlem rossz érzést minden végletes sportolás. Persze minden véglettől való iszonyodás a saját végleteinktől való iszonyt is jelzi… Bár a sportolásban szerintem épp az arany középúton vagyok, ami toronymagasan jobb, mint a magyar átlag. Lételemem a mozgás.
A napokban összetalálkoztam az egyik barátnőmmel, akinek a kamasz lánya kiskorától ritmikus sportgimnasztikát tanul, az olimpiai válogatott egyik tagja. A 17 éves lány még nem volt fesztiválokon, még nem járt fiúval, még nem tapasztalta meg, mit jelent becsípni egy házibulin (az énhatárok feszegetése a felnőtté válás normális része), egyáltalán mit jelent egy igazi laza bulizás, milyen érzés éveken át akár napi több órában önfeledten „csak úgy” játszani, keresni, megélni önmagát (ami a személyiségfejlődés során végtelenül fontos), és mivel oviskora óta tudja (hisz folyamatosan megmondják neki), hogy mikor mit kell tennie, ennie, mozdulnia, így igazán azt sem tudja, hogy mit jelent az önálló döntés. Persze mindenki büszke rá, és ami számomra egészen fura: sokan felnéznek rá. Miért is? Mert bizonyos szempontból már most lemondott az életről? Mert vállalja azt, hogy folyamatosan éhes, hogy nincsenek nyarai, mert végig edzőtáborokban van, nincsenek hétvégéi, reggelei és délutánjai se (akkor is edzés van), azért, hogy másodpercekre gyönyörködhessünk a már-már emberfeletti hajlékonyságában, mozdulataiban? Micsoda aszkézis, amit még ünnepelnek is! Példaként állítanak sok fiatal elé… (Arról, hogy időskorukra milyen ízületi betegségeik lesznek, vagy adott esetben – tisztelet a kivételnek – hogy roncsolják szét magukat a doppingszerekkel, kevésbé szól a fáma…)
Mennyire abszurd az egész… Ők afféle modern sportszentek, akik éppúgy, mint a keresztény szentek és remeték, szintén folyamatosan „böjtölnek”, és bár nem korbáccsal sanyargatják magukat, és nem az összetört üvegeken való térdepléssel gyötrik és tépik a testüket, hanem a napi 6-8 órás edzésekkel hosszú éveken át. Ők így mondanak le az életről, bizonyos szinten a felnőtté válásról – ugyanis megtapasztaltam, hogy aki körülbelül 30 éves koráig így él, többnyire így is marad: egy életen át azt várja, hogy megmondják neki, hogy mit hogy tegyen, hisz nem volt lehetősége rá, hogy kamaszkorban leváljon az „edző apuról”. (Ismét tisztelet a kivételnek…) Egy idő után függők lesznek, hisz az intenzív mozgás endorfint, azaz „boldogsághormont” is termel. Érdekes lenne kutatni az okokat, hogy ki miért választotta ezt a végletet. (Él- és extrém sportról beszélek.)
Feltehetően ez sokkal jobb, mint sok más aszkézis vagy véglet. Tehát ebből a szempontból szuper az élsport annak, akinek szüksége van rá. De példaként állítani annak, akinek a személyiségéhez nem passzol, óriási hiba! Eszembe jutott egy nagynevű világbajnok bokszoló, akiről tudom, hogy az apja egész kis korában otthagyta őt és az anyukáját, és nem is kereste őket többé. Nyilvánvaló, hogy valami oka van annak, hogy most ezt a végletet kell megtapasztalnia. És rendjén is van a dolog. Az egyik pszichiáter barátnőm azt mondta ezzel kapcsolatban, hogy jó lenne végiginterjúzni és -tesztelni az élsportolókat ilyen irányban. Megérne a dolog egy kutatást. Azt mondta, ő arra számítana, hogy kétféle véglet lenne: az egyik, aki saját belső váz híján belemenekül a külső abroncsok közötti térbe, a másik meg kvázi lemond, és van neki ép személyisége, csak vállalja az aszkézist valamiért.
Félre ne értsenek! Nekem nem az élsporttal van a bajom, hanem annak a példaértékűvé emelésével. Hisz ez csak annak lehet célkitűzés, akinek a személyiségéből fakadóan egy ilyen végletet kell megélnie. Hogy egy szülő ezt mennyire tudja éberen felismerni, és hol nyomorítja meg a gyermekét, az minden esetben egyéni, és az idő választ is ad rá.
Visszatérve a megkezdett gondolatmenethez: abban is hasonlítanak a szentekhez, hogy az ő Bibliájuk is meg van írva, csak éppen az övék az edző által… És ettől nem lehet eltérni, ami érthető is, ha el akarja érni a célját: az emberfeletti teljesítményben való megüdvözülést. Mindig is voltak aszketikus emberek, és mint mindennek, ennek is megvan az oka, és ez így van rendjén. De hogy ebből példaképet gyártsanak, az számomra teljesen abszurd… És akkor ott vannak az enyhe autisztikus beütéssel élő sportriporterek, akik pontosan tudják a több száz adatot, miszerint ’96-ban Kurnyikova 3,58-ról javított 3,56-ra. Szuper. Mindent meg tudunk csinálni (mi, emberek, emberi faj), mindent túl tudunk élni, le tudjuk győzni magunkat, másokat, és egyre csak fejlődünk, egyre jobban zsigereljük ki magunkat, a testünket, a földünket, egymást, és hurrá, és sikerül!
És már szinte csak a végletek az igazi hírek, hajtjuk magunkat valami új kidurranáshoz, talán várunk valami új bummra, amikor a felforralt víz eloltja a gázlángot, és akkor legalább tudjuk, hogy valami véget ért… ami után majd meggyújthatjuk újra a lángot.