Ranschburg Jenő: Hitemben a bizonytalanság vált biztossá

– Gyerekkora milyen összefüggésben van azzal, hogy felnőttként gyermeklélektannal foglalkozik?

– Évtizedekig nem is gondolkodtam ezen. Aztán később, idősödő éveim során elkezdtem leltározni az életemet, és bennem is felmerült a kérdés, vajon miért vonzódom elsősorban ehhez a témához. Mivel a II. világháborúban voltam kisgyerek, abból az időből rengeteg feldolgozatlan élményem maradt, köztük egy azóta is megválaszolatlan kérdés: vajon miért maradtam életben, miközben körülöttem mindenki meghalt? Egészen különleges és drámai helyzeteket éltem túl.

– Gyerekként hogy élte meg az üldözöttség érzését?

– Sosem felejtem el, amikor kiürítették a Szövetség utcai csillagos házat, amelyben laktunk. Mentünk az utcán a téglagyár felé, mert úgy volt, hogy onnan visznek minket Auschwitzba. Gyerekek, felnőttek, öregek vonultunk, az utca két oldalán pedig álltak az emberek, és nézték, ahogy felemelt karokkal mennek a zsidók. Emlékszem, felnéztem a házak ablakába, és láttam a figyelő arcokat. Amikor találkozott a tekintetem az övékkel, visszahúzódtak, és még ma is hallom, ahogy lehúzzák a redőnyöket. Bámészkodás közben lemaradtam a sorból, mikor egy nálam kicsivel idősebb srác a járdán ácsorgók közül odalépett, mondott valami csúnyát, és hátulról belém rúgott. A rúgás lecsúszott rólam, fizikailag nem is fájt, de a nyoma úgy belém égett, hogy a mai napig sajog.

– Amikor születésre gondolunk, eszünkbe jut a halál is… hogyan viszonyul ehhez?

– Gyerekként komoly halálfélelemmel küzdöttem. Nem tudtam elképzelni, hogy megsemmisülök, csak azt, hogy fizikailag tehetetlen vagyok, és eközben létezem, de nem tudok cselekedni, és nem tudom jelezni a létezésemet. Borzalmas volt, és ez az érzés később tovább erősödött. Legintenzívebben 30 éves korom körül éltem meg, amikor érdekes módon ezt semmilyen fizikai ok nem indokolta. Emlékszem, szörnyű éjszakáim voltak, rendszeresen felriadtam álmomból emiatt. Aztán idővel csitult ez a félelem. Most, hogy már valóban közeledik az idő, egyre kevésbé zavar.

– Ez egyfajta megbékülés?

– Nem, eddig még sosem tudtam megbékülni, mert felháborítónak tartom, hogy idővel ki kell szállni. De tudok úgy élni, hogy ezzel nem foglalkozom.

– Hogyan?

– Úgy, hogy 72 évesen is úgy élek, mintha évtizedeim lennének hátra. Éppen most újíttatom fel a fürdőszobát, sokat dolgozom, és a jövő felé fordulok. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni a halált, úgyhogy nincsen béke közöttünk, ezért inkább nem gondolok rá.

– Már gyerekként nemegyszer túlélte a halálát, és azt mondja, nem érti, miért. De mégis, vajon miért?

– A különös véletlenek összjátékának tulajdonítom. Mivel belső kontrollos ember vagyok, úgy érzem, bármi történik velem, ahhoz közöm van. Mindenben keresem a felelősségemet és a karakterem szerepét. Van egy gyerektípus, amelyet nem nagyon kedvelek, úgy szoktam nevezni, hogy „használat előtt felrázandó”. Ha felrázzák, kiderül, hogy sok érték ülepszik benne, és nagyon jól használható, de ha nem, akkor mozdulatlan marad. Na, én ilyen gyerek voltam, félős, jó kisfiú, aki nem kezdeményezett, csak ha felrázták, és nem véletlen, hogy ennek megfelelően történtek velem a dolgok az életben.

– Sosem fohászkodott Istenhez vagy valami másnak nevezett felsőbb erőhöz?

– De igen. Nem vagyok ateista, mert azt nagyon primitív dolognak tartom, de a szenvedés és kétségek nélküli hit iránt is gyanakvó vagyok. Számomra annak, hogy létezik valamilyen transzcendens erő (hatalom, ha úgy tetszik), ugyanannyi esélye van, mint annak, hogy nem létezik. Bárhogy is legyen, felnőttkoromban igyekeztem úgy élni, hogy ezt figyelmen kívül hagyom, ami azt jelenti, hogy megpróbálok a magam erejéből és képességei szerint a saját utamon haladni. Ha van Isten, nem aszerint fog megítélni, hogy hittem-e benne, hanem aszerint, ahogyan éltem. De mivel nem tudom, hogy létezik-e a Mindenható, így nem ezért igyekszem tisztességesnek lenni, hanem azért, mert jólesik.

– Mikor imádkozik mégis?

– Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, van valami, amihez egyszer csak közelebb kerülök. Ezek a pillanatok általában váratlanul törnek rám, és magányosan találnak, de nem feltétlenül vannak összefüggésben különösebben nehéz helyzetekkel. Mégis hirtelen kitör belőlem valamiféle segítségkérés – vagy éppen hála. Ilyenkor úgy érzem, hogy tudok imádkozni, ami nagyon fontos, mert nemcsak szavakat mondok, hanem hittel fohászkodom. Máskor is elő szokott fordulni, hogy imádsággal próbálkozom, de hamar rájövök, hogy ha létezik is Isten, nem juthat el hozzá, mert nem szívből jön, csak üres szavak halmaza. Azok a pillanatok viszont nagyon értékesek számomra, amikor sikerül megélnem azt a bizonyos közelségfélét, amit nagyon nehéz megfogalmazni. Apósom, akit mai napig sokra tartok, református lelkész volt. Ő mondta, hogy az igaz hit valamiféle megvilágosodásból fakad. Van, akinek ez soha nem adatik meg az életben. Nekem nem adatott meg. Az én hitemben a bizonytalanság vált biztossá.