| Milyen az igazi nő? |
Ha egy családban valaki megbetegszik, vagy betegen születik, vagy bajban van, az a szokás, hogy a család összefog, és segítik azt az embert. Ahol egy magatehetetlen vagy beteg embert kitaszít a családja, az senkiben nem okoz jó érzéseket. Nemrég a mi magyar családunk megtette, hogy a Lipót-mezőn fekvő totálisan magatehetetlen, pszichésen sérült embereket szó szerint kirakta az utcára. Hajléktalanok lettek, feltehetően nem sokáig maradtak életben. Nemrég az egyik fogyatékos emberekért felelősséget vállaló intézettől is megvonták az életben maradás lehetőségét. Az, hogy a Down-kóros vagy tolókocsis emberek az utcára kerülnek, nem sok embert érdekel. Ahogy megtudtam, azonnal elkezdtem nekik pénzt gyűjteni (persze én is küldtem), és megdöbbentem a barátaim, ismerőseim közömbösségén.
Őszintén: alig akartam elhinni, hogy még a legjobb barátaim körében is alig akadt valaki, aki egyáltalán reagált volna a személyes segélykérésemre. Pedig 3-5-10 ezer forint az elküldött emberek 99%-ának nem tétel. Ha csak pár száz ember összejön, a következő pályázati támogatásig már kint van ez az intézmény a bajból. (Akit érdekelnek a részletek, a www.nok2000nyitottkapu.hu nonprofit alapítványi site-on megtalálja az e-mail címet, telefonszámot, és részletes felvilágosítást kap, akár ezzel, akár a továbbiakban írottakkal kapcsolatban.) De a barátaimnak csak kb. a 2%-a méltatott válaszra. Szembesülnöm kellett azzal, hogy az emberek ennyire magukkal vannak elfoglalva, amit bizonyos szempontból persze értek is. Csakhogy most olyan krízishelyzetben van az ország, hogyha nem fogunk össze, és nem segítjük egymást, akkor még lentebb csúszunk együtt.
Már épp elszomorodtam volna, amikor jött Bódis Kriszta levele, aki Ózd-Hétesen megcsinálta a csodát! Az ország egyik legnagyobb mélyszegénységében élő cigánytelepére bevitte a fényt, a fát, az életet, a perspektívát. (Azon a hídon, ami a telepre vezet, fehér ember eddig nem nagyon ment át…) Ezt írta Kriszta a napokban: „Képzeld! Kialakult a kiskertépítő láz! Már egy csomót ültettünk, és az emberek felásták a ház melletti kertecskéket, azt mondják, jobb, mint a tévé! Elindult az ültetés, virágra, cserjékre, fákra volna szükség. Vetőmagot, krumplit mi adtunk. Ha van olyan ismerősöd, aki rengeteg meszet ajánlana fel, hogy az emberek kívülről kifesthessék a házaikat, az is nagyon jól jönne. Egy kis játszóteret is szeretnénk csinálni, ahhoz is jól jönne segítség. Végre 15 év után sikerült visszavezettetnünk a közvilágítást is! Megtartottuk Anyák napján a Fény ünnepét, én főztem, a gyerekek verseket mondtak, az önkéntesek és a családok fákat ültettek, képzelheted, hogy éltük meg.” (www.csoppgyerek.blog.hu)
És igen, ilyenkor visszakapom az emberekbe vetett hitet és erőt, mert tudom, hogy csakis ez viheti előre a világot! Nyitni a másik felé, és áramoltatni az energiát, adva kapni, kapva adni!
A közel száz családállítás – amit eddig láttam, illetve részt vettem benne – megtanított rendszerben gondolkodni, sőt érezni is. Átélem azt, hogy egy rendszer része vagyok – mindannyian kis homokszemcsék egy homokgombócból –, folyamatosan kölcsönös egymásra hatásban. Mindenki az egész része, így nemcsak az egész hordja magában a részecskét, de a részecske is az egészet. Ezért is kíván olyan nagy éberséget ez a kötéltánc, az egyensúly megvalósítása. (De még az arra való törekvés is.) Ráadásul néha fogalmunk sincs, hogy mit egyensúlyozunk a rendszeren belül… Hogy az adott ember betegsége, fájdalma, nehézségei milyen hiányt, hibát, meglakolatlan vétket stb… balanszíroznak a családon belül. Merthogy a család is egy összefüggő energetikai rendszer, de épp így egy lakóközösség, egy munkahelyi közösség vagy egy nemzet, hisz az is egy család – nagyobb léptékben.