| Napi 2-3 hiszti teljesen normális |
A „József Attila-i” alapszükségleteken kívül („ehess, ihass, ölelhess” – ami azt jelenti, szeressenek és szeressél, alhass), úgy gondolom, hogy ez a négy dolog van, ami nélkül senki nem lehet egészséges (spirituális értelemben is) felnőtt ember.
A kreativitás a jobb agyféltekében „lakik” – akárcsak az intuíció, a transzcendentálissal való kapcsolat, a misztikum megélése, a művészetek, az időtlenség stb… –, ez a jin oldalunk. Amikor az ember elkezdi a kreativitását megélni (rengeteg mindenben meg lehet), és ennek igazán átadja magát, elkezd teremteni. Elkezdi vinni, repíteni a flow, maga az áramlás. Az alkotás folyamata eleinte döntésekből áll, aztán már csak átadja magát az ember a folyamatnak, és a végén megéli azt, hogy létrehozott valamit, és ez igen nagy örömmel tölti el közben és utána is. Ennek az alkotói folyamatnak a rendszeres megélése egyszer csak „ráül” magára az életre is. Az ember elkezd bátrabban dönteni, beszállni dolgokba, elkezdi egyre több mindenben meglátni a teremtés lehetőségét. Az ilyen emberből sokkal nagyobb eséllyel válik felnőttkorára autonóm, önálló ember, hiszen megtanult önállóan dönteni, végigvinni folyamatokat és bízni magában, az ő végtelen teremtő erejében. (Éppen ezen okok miatt hívok a nyári táboraimba művészet- és táncterapeutát is.)
A napokban mindezt egészen különleges helyzetekben tapasztaltam meg. Korábban már írtam, hogy egy Borsod megyei kis faluban, Sátán hogyan jött létre egy dalárda, (https://nlc.hu/eletmod/20101007/soma_mamagesa_a_lelek_uzsonnaja_-_egyutt_enekelni/. Csakhogy pár hónap múlva, amikor visszamentem hozzájuk adományokat vinni és újra mesélni, kiderült, hogy a lelkesedés hamar elszállt. Csakhogy az elhatározásokat nem szabad hamar feladni, úgyhogy az általános iskola igazgatónője – igazi lelkes, adni tudó, gyerekeket, embereket szerető pedagógus – kitalálta, hogy akkor legyen „Ki mit tud?” az iskolában, aminek én leszek a zsűrielnöke. (A Megasztár óta ez volt az első zsűrizésem, direkt nem vállaltam eddig.)
Az egész falu elkezdett zsizsegni, gyakorolni, énekelni, táncolni, színjátszani, alkotni. (Pusztán ettől a kicsinyke figyelemtől, ami célkitűzést adott nekik…) Elmesélték, hogy az elmúlt heteknek, hónapoknak ez volt a fókuszában. Ott, ahol a szegénység tanyát vert, most nem a tévé előtt tespedtek , hanem megtapasztalták az alkotás erőt és életkedvet adó varázsát. Négy órán át hallgattam őket, szinte egybefolyt számomra az, hogy ki az, aki kap, és ki az, aki ad. Ebből a csodából mentem tovább Ózd-Hétesre, hogy megnézzem, hogy a korábban az ország egyik legszegényebb, cigányok lakta telepén hogyan keltek ki a zöldségek a kiskertekben. Ez pedig azért csoda, mert itt a 70-es évek óta nem veteményezett senki. Amikor két évvel ezelőtt felvetettem az ötletet, hogy mért nem művelik a földeket, a nagy többség teljes lemondással és abszolút szkeptikusan állt a dologhoz, mondván, hogy én nem tudom, itt milyen emberek laknak, itt ki se tud nőni egy paprika, mert addigra rég letépik vagy letapossák a gyerekek. És most ők voltak azok, akik sorra beszámoltak arról, hogy itt mindenki megbecsüli a másikét, hogy micsoda öröm látni, ahogy kikelnek a magok, és hogy maguk sem sejtették, hogy mindez megvalósul.
És mivel kezdődött az egész? Azzal, hogy Bódis Kriszta odavitte a (gyerekeknek, de a felnőttek is beszállnak) az alkotást. Bizony, ez is a Bódis-féle ózdi Alkotásközpontú szociális modellprogram eredménye. Azzal, hogy elkezdték az ott élők megtapasztalni az alkotás és építés lélekemelő erejét, rájöttek, hogy a rombolás, destruktivitás már nem perspektivikus. Szerintem pontosan tudta Kölcsey Ferenc, miért ebben a sorrendben írta le azt, hogy : „Hass, alkoss, gyarapíts…” Újra és újra vissza kell térni a bennünk levő játszó, alkotó, szárnyaló, szabad, örök gyerekhez, aki hiszi, tudja, meri és teszi: alkot.