| Olvasnál még? Kattints a rovat legfrissebb híreiért! |
Éltem együtt alkoholistával, politoxikománnal (a jó öreg sör–sexuden kombináció, időnként töménnyel spékelve), rövidebb ideig a könnyű drogok rabjával, én magam pedig kiskorom óta falánk vagyok. Ja, és idetartozik még az is, hogy igen kalandos ifjú éveim során „sima” depresszióssal, illetve mániás depresszióssal is volt szerencsém együtt lakni. Mért raktam most őket egy kupacba?
Mert bármelyiket kezdi el cseszegetni az ember, azzal – legalábbis egy rövid időre – még lejjebb húzza. „Látom, megint ott van a pohár a kezedben, gratulálok, igyál csak, ahhoz értesz!” Vagy: „Nem szégyelled magad, micsoda egy gyenge alak vagy, ma is bebódítod magad!” Vagy: „Muszáj megint innod? Egy napot nem bírsz józanul végigcsinálni?” És így tovább. És mi zajlik le az illetőben? Eleve azért kezdett inni, mert valamivel nem képes szembenézni. Ködösítenie kell, hogy jobban el bírja viselni az életét. Túl sok neki a teher, a felelősség. Vagy a konfliktus, elnyomott fájdalom, zavar. (Igen, vannak, akik erősebbek, és vannak, akik gyengébbek. Attól még lehetnek szerethetőek, értékesek.) És akkor jönnek a szidalmazások, az ítélkezés fölötte, a negatív jelzők, amiktől még inkább azt érzi, hogy gyenge, szar alak, aki pusztítja önmagát, és hogy mindezt bírja, újra iszik. Vagy drogozik. Ugyanez a helyzet a depresszióssal vagy a kényszeres evővel. Megint fekszel, megint punnyadsz? Mér’ nem kapod már össze magad? Megint eszel, nézd már meg, mekkora vagy?! Persze tudom, van néhány ember, akiknek bejön az, ha egy idegen ember leordítja az arcát, hogy szedje magát össze, de véleményem szerint csak abban az esetben, ha ő maga belül már ott tart, hogy képes és nyitott a változásra. Nyilván, ezért is megy el hozzá – de ide belül kell eljutni.
Most lent vagyok a Balatonon, tegnap délután lebringáztam a partra úszni, amikor is odajött hozzám egy csoportnyi fiatalember, hogy hadd fotózkodjanak velem. A ráckeresztúri drogterápiás otthon és program bentlakói voltak éppen egyhetes Balaton-körbebicikliző túrán. Pont kapóra jöttek nekem ehhez az íráshoz! (Egyre inkább a szinkronicitásban élek…) Elsők között azt kérdeztem meg tőlük, hogy minek a hatására, miért döntöttek úgy, hogy ezt a szigorú, elvonulásos rehabilitációs programot választják? Ki vagy mi motiválta őket, hogy segítséget kérjenek a leálláshoz? 15-20-an voltak körülöttem, 16 és 35 év közötti fiú, férfi állt körbe (tetszett a helyzet), és MINDENKI azt válaszolta: magától, belül kellett ide eljutnia. Az egyik kulcsszó a „mélység” volt, a másik az „egyedüllét”. Volt olyan húszéves srác, aki azt mondta, itt jött rá, hogy tizenkét éves kora óta (akkor kezdte az intézetben a piálást, drogozást) nem volt valódi, tiszta kommunikációja, és a kinti világban sincs ilyen kapcsolata. Most tanulja a többiek által. Kérdeztem, hogy mit éltek meg akkor, amikor a környezetük jelezte feléjük, hogy nem kéne magukat önpusztítani, és negatívan minősítette azt, amit csinálnak. MIND azt mondta, hogy ez még nagyobb feszültséget generált bennük, amit újabb adag alkohollal vagy droggal tompítottak. Mind arról számolt be, hogy belül, a mélységben és egyedüllétben kattant át bennük valami, hogy segítséget kérjenek. Elmondták, hogy van olyan is a csoportban, akiket a hozzátartozók erőszakkal vittek be, de szép lassan ők is „betörtek”.
Engem az foglalkoztat, hogy vajon a sok kisebb-nagyobb kritizálás, cseszegetés, szemrehányás vajon egyértelműen lehúzó-e hosszú távon is, vagy lehet, hogy mindebből begyűlik majd az a „tőke”, ami egy adott ponton belülről átmosva arra kényszeríti az illetőt, hogy változtasson? És vajon változna-e enélkül? A srácok azt mondták, hogy amikor ezeket a negatívumokat hallgatták, egy idő után el is hitték. De aztán mégsem! Hiszen maguk akartak változtatni. A pszichológia azt tanítja, hogy a gyógyítónak a kliens felé 100 százalékos elfogadással, megértéssel, maximális támogató (úgynevezett szupportív) hozzáállással kell viszonyulnia. Vajon hamarabb gyógyulnának-e az emberek, ha a környezetük a kritizálás és negatív minősítések helyett szintén ezt tenné? Hiszen az ember maga is látja, tudja, egy idő után észreveszi (ha nem fogyatékos), hogy túl sokat iszik, eszik, alszik vagy drogozik, és hogy ez nem jó. És mi van, ha az ember olyan „Mátyás királyosan” csinálja? Szeretettel, megértéssel és türelemmel, de mégiscsak elbeszélget a dologról? Nem megalázza, hogy részeg disznó, vagy bűntudatot kelt, hogy megint iszol (eszel, drogozol, alszol), hanem őszinte, ítéletmentes érdeklődéssel kérdezi meg tőle: te vajon tudod, érzed, hogy mért kell ezt tenned? Mi zajlik le benned ilyenkor? Mit érzel, mi hajt arra, hogy megtegyed és mi oldódik általa benned? A legnagyszerűbb, ha maga jön rá, hogy külső segítséget kell kérnie – ha egyedül nem megy. Egy biztos, bármiről áll is le az ember, érdemes új dolgokat behozni az életébe. Új szokásokat, új információkat. (Külön ajánlom az említett oldalon a terápiás program kompetencialistáját.)
Szóval, kívánok mindenkinek éberséget ahhoz, hogy megérezze, a kritizálása mikor húz le egy embert, és mikor segíti.