A festőnek, Haynes Kingnek van egy eléggé ismert képe: a Féltékenység és Flört. Rettenetesen eseménydús, beszédes festmény. Szegényes házikó szobájában két nő és egy férfi. Az egyik nő áll, kiszorítva, észre sem véve, üres arccal, esélytelenül. A másik ül, fogait felfedve kacag, nézi a hozzá közel helyet foglaló, kissé felé hajló férfit, és az egyik legrégebbi praktikával él: kezét a fején kulcsolja össze. Úgy tudom, ez verhetetlen adu. Megemeli a mellet, felfedi a kiszolgáltatott felkart, méghozzá azt a részét, amelyet nap szinte nem is ér, a bőr itt fehér, érintetlen. Igen, mindketten azonosulnak egy szereppel. Az álló nő a Féltékenység, az ülő pedig a Flört. Maga a férfi meg sincs említve. Mintha azt, aki féltékeny, akinek csak a veszteség réme lebeg a szeme előtt, cseppet sem érdekelné, hogy valóságos a veszély, vagy pusztán ő képzeli el.
Primitív ostobaság vagy érzelmi tartópillér?
Folyton egy volt szomszédasszonyunk jut eszembe erről a képről. Lillának hívták. Nálam éppen harminc évvel volt idősebb, negyvenöt lehetett, amikor egy házba költöztünk vele. Lilla olyan vadul és hitelesen virágzott, mint aki azt akarja a világ tudomására hozni, hogy minden nőnek ez a legjobb kor. Esze ágában nem volt visszavonulni örömöktől, munkától, feladatoktól, kihívásoktól, jutalmaktól, játéktól. Sokat tudott az életről, és amit nem, azt rettenthetetlen izgalommal várta. Nem esett mindig jól beszélgetni vele. Néha – most már látom – kifejezetten menekültem a vitakultúrájától.
Az erőszakosság tünetei nélkül erőltette rám a véleményét. Bár én csak növekvő tehetetlenséget éreztem, és nem tudtam, mitől, semmi rosszat nem tett, és utólag is biztos vagyok benne, hogy jót akart. Lillának olyan sajátságos elmélete volt a féltékenységről, hogy olykor a lélegzetem is elállt. Feszt állította, hogy életében soha, a két házassága és a jó ég tudja hány egyéb viszonya alatt, nem érzett ilyesmit. Belém karcolódtak az érvei, de az megsebzett, ahogy semmibe vett mindent, ami eltért a filozófiájától. Mosolygó monológjai alatt úgy éreztem, zavaros vízben kapálózom, bármely percben lehúzhatnak a hullámok. Lilla primitív ostobaságnak tartotta a féltékenységet. Úgy vélte, sem a test, sem a lélek nem kisajátítható. A nemi szervek különösen nem. Egyébként meg ha valaki a félrelépés gondolatával játszik, akkor fejben már túl van rajta. És akkor már tulajdonképpen valamennyien jobban járunk, ha meg is teszi. Nekem egyetlen felelettel kellett volna előállnom: azért jogos a féltékenység, azért nem primitív ostobaság, ahogy te mondod, drága Lilla, azért komoly érzelmi tartópillér, azért baj, ha hiányzik valakiből, mert amikor az oviban ki akarják csavarni az ember kezéből a maciját, igenis felbuzog benne és leteríti a vulkánforró fájdalom. Márpedig aki erre a fájdalomra nem képes, az a másik ember támaszaként is nagyon hamar válik tanácstalanná. Veszélytelen gyöngédségben, kitartó szeretetben.
Mintha Lillát láttam volna vagy tíz éve az Október hatodika utcában. Baktatott csendesen, nem csábították a kirakatok. Arca hamu, és bár nem volt szüksége rá, leadott nyolc kilót. Nem hiszem, hogy megismert. De ha ő volt, Barta néni, akit időről időre felhívok, pontosan írta le. Barta néni szerint Lillát azért viselte meg hatvankét éves korában a válás, mert akármilyen sokat tudott a férfiakról, erre nem készült fel. Hogy a férje bejelentetten és rendszeresen félrelép. A veszekedések során – tanúsítják az aranyszegélyű fehér étkészlet cserepei és minden magából kivetkőzött trágárságnál hangosabb kiáltás – a férfi még hajtogatta is, hogy Lilla biztatta, helyeselte, űzte oda. A maflája – tette hozzá Barta néni. Szerinte Janinak azt kellett volna csinálnia, amit sok millió fajtatársának: ugyanezt, de titokban. Barta néni szerint Lilla nem gondolhatta komolyan azt a sok zöldséget. „Ha neked jó, nekem is, nem hiszek a nemi szervek kisajátíthatóságában… Bullshit!” Ezt ugyan csak akkor tette volna hozzá Barta néni, ha szlengben beszélne, de helyette is gondoltam magamban. Lillával hihetetlen dolog történt: egészen a harmadik házasságáig – és amilyen az élet, az elkapkodott első és a szenvedős második után ez lehetett volna az igazi – nem kellett megtapasztalnia a féltékenységet. Soha. Olyasmiről magyarázott hát, amiről fogalma sem volt. És amint egy morzsányit kapott belőle, az a morzsa el is találta. Az érzelmi immunrendszere nem tudta megvédeni a lelke épségét. Semmit sem tehetett érte.
Flörtből Féltékenység
Az emberi kínkeservekből kimaradni áldás vagy átok, és leginkább mindkettő. Lilla ott vétette el, hogy egy buldózer magabiztosságával adott elő arról a fejezetről, amely sok-sok fehér lappal kezdődött a saját regényében. Hozzá agyondohányzott szabadegyetemet tartott róla a gangon egy tizenöt éves kislánynak. Amíg az élet meg nem elégelte. Lilla sorsa ezzel befejezte Haynes King festményét. Hívogató, színhófelkarú, vakító nevetésű, csupa erotika, biztos hanyagsággal izzító, hajzatát rázó Flörtből főkötős, félrelökött Féltékenységgé vált. Az ecset körbeért, majd kiesett a művész kezéből. Remélem, három szédítő szépségű lánya nem ezt tanulta meg tőle. Hanem inkább szeretni. Mert végül ennyi maradt: szeretni ez az asszony akkor is tudott és tud, ha soha a féltékenységről, erről a mérgező szemfogú tornádóról senki annyi dőreséget össze nem hordott, mint ő.
A cikk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg. Már kapható a magazin legfrissebb száma!
A tartalomból:
- Felrobbanok a dühtől – győzd le a haragot!
- A férjem már nem kíván
- Elképzeltem, hogy meggyógyulok, és így lett
- „Az ördög nem a drogban rejlik” – Beszélgetés Feldmár Andrással
- Egy nap a detoxban – Interjú dr. Zacher Gáborral
- Modern tudós ősi törvényekkel – Interjú Szendi Gáborral
Ha előfizetnél a magazinra, itt és most megteheted!