Psziché: Miért döntöttél úgy, hogy álnéven adod ki a könyvet?
Lászlofi Rozi: A férjem érdekében, hogy ne hozzam őt vagy a családját kínos helyzetbe, másrészt a munkaadóim sem örülnének neki. De vajon vállalta eddig bárki, hogy eleven vagy akár holt anyósához fűződő kapcsolatáról nyíltan írjon? Én nem találtam ilyen könyveket. Mindenki legfeljebb informálisan nyilvánul meg erről a témáról.
Psziché: Érezhetően nem hirtelen felindulásból született a könyv, hanem hosszan hordoztad magadban a témát. Mikor döntöttél úgy, hogy itt az ideje megírni?
L. R.: Tavaly nyáron, amikor azon kaptam magam, hogy évekkel az utolsó, végzetes viszályunk után is sokat tépelődöm a dolgon. Amikor a férjem a gyerekekkel a családjához utazik, én ahelyett, hogy örülnék az ölembe hullott szabadságnak, szenvedek attól, hogy miért nem vagyunk mindannyian együtt, mint egy rendes család. Ekkor döntöttem el, hogy magamnak – és másoknak is – megírom, hogyan jutottunk idáig.
Psziché: Mi volt a célod? Kiírni magadból, amit nagyon el akartál mondani, vagy másoknak segíteni? Esetleg mindez együtt?
L. R.: Vannak azok a könyvek, amelyek arról szólnak: „megoldottam a problémát, kövessétek a példámat!”, ennek viszont más az alapállása: „én ezt nagyon elbaltáztam, ti semmiféleképpen ne tegyétek!” Tényleg sokszor elszúrtam ezt-azt, vélhetőleg nem vagyok sem a kommunikáció, sem az emberi kapcsolatok virtuóza. Reméltem, hogy a hibáimból okulhat a többi nő. Másrészt szerettem volna megüzenni az anyósukkal fasírtban élőknek, hogy mások is szenvednek, és nem érdemes szívükre venni a szurkapiszkát vagy a jeges elutasítást. Ez az emberi játszmák egyik terepe.
Psziché: Segített rendezni az anyósoddal való viszonyodat az, hogy megírtad a könyvet?
L. R.: Azóta sem közelítettünk egymáshoz, távolról utáljuk egymást. Én viszont a könyv megírásával nyugodtabb lettem: helyretettem magamban a dolgot. Elfogadtam, hogy igenis léteznek olyan emberek, akik a családjukat zárt egységnek, a külvilágot pedig más univerzumból érkezett fenyegető lények hadának tekintik. Ez ellen nincs mit tenni.
Psziché: Mit gondolsz, ha az anyósod megtudná, hogy megörökítetted, mit szólna hozzá?
L. R.: Nem szeretném, ha a dolog kiderülne, mert csúnya világ jönne rám. Sem humorérzékéről, sem nagyvonalúságáról, sem öniróniájáról nem szólnak legendák, szóval addig jó nekem, amíg nem értesül róla.
Psziché: Hogyan áll ehhez az egészhez a férjed? Hiszen miatta próbáltad normális mederbe terelni a kapcsolatodat az anyukájával. Mit szólt ahhoz, hogy nem boldogultok egymással, és hogy mindezt meg is írtad?
L. R.: A férjem áldásával írtam ezt a könyvet, de a kéziratot nem olvasta el. Talán azért sem, mert nem akarta felidézni a számára is fájdalmas eseményeket, ugyanis az anyós-meny hidegháború idején nagyon sokat csatároztunk egymással is. Az ember azt várja a társától, hogy ha érzelmi zavarba kerül, akkor együtt érezzen vele. De ha ezt mondjuk: „Az anyád egy érzelmi szadista, és módszeresen kínoz engem. Védj meg tőle!” – akkor a férfi nem feltétlenül fog tudni mindenki megelégedésére cselekedni. Ő sem tudott, hiszen szereti az édesanyját is, és megszokta már az érzelmi reagálásait. Mindig azt kérte tőlem, hogy ne vegyek tudomást a dologról, legyek nagyvonalú. Az ember azonban a saját édesanyjával tovább képes nagyvonalú lenni, mint a máséval, egyszer betelik a pohár.
Psziché: Engem mint olvasót (és mint aki csak meny, és még nem anyós) meggyőztél, hogy neked van igazad, de valószínűleg az anyósod ugyanerről teljesen más történetet mesélne el. Mit gondolsz, alakulhatott volna másképp a dolog? Vagy még alakulhat?
L. R.: Nem arról van szó, hogy igazam van-e, hanem hogy én így éltem meg a kapcsolatunkat. Sok ponton alakulhatott volna másképp, ha én nagyokat nyeltem volna ahelyett, hogy kinyitom a számat. De azt hiszem, attól sem lennék boldogabb, ha bennem fortyogna a sok elfojtott feszültség, hiszen éppen azért szakadt meg a kapcsolatunk, mert sok év után el mertem neki mondani, mi bánt. Akkor arra is rájöttem, hogy a családja ellen törő ördögi nőszemélynek tekint, és ha sok év után is ennyi volt, amit belőlem látott, nem volt értelme tovább erőlködni a viszony megjavításán. De ha nyújtott volna vagy nyújtana felém békejobbot, biztosan nem lökném el.
Psziché: Van olyan olvasód, akinek segítettél? Mert olyan biztos van, aki jól szórakozott, illetve lelkesen bekategorizálta a saját anyósát.
L. R.: Az a tapasztalatom, hogy szinte mindenkinek akad az anyósával konfliktusa, és főképpen a két félen múlik, hogy mennyire tudják megoldani. A könyvem nem tud olyan biztos tippeket adni, mint hogy ecettel ki tudjuk oldani a vízforralóból a vízkövet, de talán elgondolkodtat, és bővíti problémamegoldási képességeinket, segít egymás megértésében.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:
- Felrobbanok a dühtől – győzd le a haragot!
- A férjem már nem kíván
- Elképzeltem, hogy meggyógyulok, és így lett
- „Az ördög nem a drogban rejlik” – Beszélgetés Feldmár Andrással
- Egy nap a detoxban – Interjú dr. Zacher Gáborral
- Modern tudós ősi törvényekkel – Interjú Szendi Gáborral
Ha előfizetnél a magazinra, itt és most megteheted!