Február 23-án csütörtökön a Maglódi úti börtönben, azaz a „Gyűjtőben” volt az előadásom, amit közel száz olyan fegyencnek tartottam, akik több, mint öt évet kaptak. Heteken át készültem rá, és újra és újra az a kérdés merült föl bennem, mit adhatok én másfél óra alatt ezeknek az embereknek, ami segít rajtuk? Ami megtörtént, megtörtént, itt, bezárva nyilván mindenkinek van ideje végiggondolni az okokat: mi miért lett, és hogyan lehetett volna/kellett volna másként. Szerettem volna valamit adni nekik a továbblépéshez, megértéshez.
Végül is azt mondta a belső vezetőm – csakis ő a főnököm, a „Kis Hang”, vagy más néven intuíció –, hogy legyen ez a címe: Mindannyian össze vagyunk egymással kötve. Eldöntöttem, hogy többek között a hellingeri családi energetikáról fogok nekik beszélni, arról, hogy a család egy sokkal szorosabb energetikai egység, mint hinnénk, és hogy generációkon át hatunk egymásra. Arról beszéltem, hogy ennek az összetartozásnak megvannak a maga törvényszerűségei, és gyakorta előfordul, hogy valójában nem is a saját életünket éljük, hanem tudat alatt azonosulva fölvállaljuk magunkra valamely családtagunk sorsát.
Nagyon izgultam, hogy vajon ez a téma mennyire lesz nekik sok, vagy mennyire lesznek rá vevők. Ekkora nyitottságra és információéhségre viszont nem számítottam. Végig bele-belekérdeztek (ezt kértem is tőlük, hogy addig nem mennék tovább, amíg minden nem világos), nem volt semmi fecsegés, lényegre törőek voltak. Úgy szívták be a lelki-szellemi információkat, mint szikkadt föld a vizet.
Megértettem velük azt, hogy azzal tudják magukat segíteni, ha bármilyenek is voltak a szüleik, megadják nekik a tiszteletet. Ebben az esetben a szülők tisztelete nem olyan, mint amikor mondjuk egy olimpikont vagy tudóst tisztelünk az eredményeiért, ez a tisztelet nem több, mint hogy elfogadom őket olyannak, amilyenek, fejet hajtok előttük, ezáltal a saját sorsom, a saját életbe való belépésem előtt is. Nem hiszem azt, hogy az én dolgom megítélni a szüleimet, kiosztani őket, és megmondani, mit hogy kellett volna vagy hogy csináljanak. És ez nem azonos azzal, hogy bólogató birka vagyok velük szemben, és hogy egyáltalán beleszólhatnak az életembe.
Elfogadni a sorstól, amit kaptam, és ezt kamatoztatni, ebből kihozni a legtöbbet! Ez maga a 8-as szimbolikája. Amikor elképzeltettem velük a vízszintes 8-ast, a mindenség jelét, azonnal jöttek a poénok a fektetett 8-asra. Hogy partnerük legyek a „számmisztikázásban”, azonnal bedobtam nekik a 69-es figura fejtegetését, de ugyanilyen könnyed lépéssel vissza tudtam lépni az eredeti gondolatmenetbe. Ők is megérezték, hogy most felesleges a jópofizás, nincs rá idő. (A humor az más téma, a nevetés gyógyít, úgyhogy azért volt az is.)
Ha a mindenség szimbólumát viszont függőlegesbe fordítjuk, megkapjuk azt a szimbólumot, ami az élet egyik alapvető igazsága: amint lent, úgy fent. Amilyen a 8-as szára lent, épp olyan fönt is. És ez nem csak a mikro-makrokozmoszra vonatkozik, hanem arra is, hogy amennyi „lent”, azaz fájdalom, megaláztatás, trauma, stressz, szeretetlenség, negatív élmény volt az életünkben, ez ugyanannyi bölcsességet, tapasztalatok átadni tudását, belső erőt, pozitívat adhat. Minden negatív tőke lehetőség arra, hogy pozitív legyen belőle.
Példaképpen elmeséltem nekik Ray Charles életútját, aki a lentből gyönyörűen át tudott jönni a fentbe. (A végén teli tüdővel elénekeltem a Hit the road Jacket is.) De ahhoz, hogy ezt meg tudják valósítani, a szégyen és bűntudat lehúzó érzését át kell alakítani elfogadás-megbocsátássá. (Száz példányban lemásoltattam dr. D. R. Hawkins: Erő kontra erő könyvéből a tudat térképét, ahol az életszemlélet mellett meg van jelenítve az érzés és annak az energiaszintje.) Innentől már „beléptünk a mátrixba” – hogy az egyik rabot idézzem. Energiákról beszélgettünk, arról, hogy mi az, amivel segíthetjük, illetve lehúzhatjuk magunkat. Hálásak voltak, végig néztem a szemüket, éreztem a nyitottságukat.
Azt gondolom, hogy az emberek végtelenül ki vannak éhezve a szellemi-lelki információkra, még azok is, akik nem tudnak róla, akik belül alszanak. Nagy sikerem volt, nagy és hosszú taps, kézzel készített ajándékok, és a jelen levő vezetők, szervezők mind kérték: ugye jövő hónapban újra jövök? Igen. Akkor az emberi játszmákról fogok mesélni, amik által elcsaklizzuk egymás energiáit. Nekik ott bent, és majd nektek is, itt kint.