A nemzetközi álláskereső portál, a Monster felméréséből kiderül, hogy a legtöbb munkavállaló tizenöt percnél kevesebb vagy semennyi időt sem szán az ebédre. A dolgozók nagy részének nincs kedve, lehetősége vagy ideje enni – derül ki a 10 000-es felmérésből. Persze a számok országonként eltérnek: míg Svédországban minden tizedik ember hagyja ki az ebédet, Németországban minden harmadik, Angliában pedig a munkavállalók 45 százaléka. Hazai adatok nem állnak rendelkezésre, ezért végeztünk egy gyors, nem reprezentatív szerkesztőségi felmérést, amiből kiderül: tényleg egészen csapnivaló ebédelési szokásaink vannak.
Balázs Enikő (rovatvezető) „Én gép előtt ebédelek, és vagy főzök otthon, vagy lemegyek a kifőzdébe. Nem nyugisan, hanem gyorsan, hogy hamarabb tudjak dolgozni, és mindent időben befejezzek. Néhány hétig rendeltem ebédet, az árral elégedett voltam, de a lehűtött dobozos ételeket egyszerűen nem tudom megszokni.”
Kempf Zita (magazinszerkesztő) „Próbálok napközben csak salátát enni, mert fogyókúrázom. Ha meleget eszem, csak levest. Napközben nincs kedvem nagy ebédelgetésbe fogni, szerintem az evéshez hangulat kell és nyugalom, plusz nem előnyös, mert nagyon lenyom, elaltat. Ha lenne kedvem enni, időm akkor sincs – úgyhogy nálam a legkomolyabb napközbeni kaja egy szendvics+kávé a gép mellett, mondjuk ez a kedvenc munkakajám úgyis. Amúgy szenvedélyesen szeretek enni, de azt esténként és hétvégén művelem – gondolom, ezért kell fogyókúráznom.”
András Dániel (grafikus) „Mivel leginkább otthon dolgozom, a munkahelyi menza a konyhánkban található. De a helyzet az, ha dolgozunk a párommal, egyikünk sem képes felállni a gép elől, hogy összedobjon valamit, úgyhogy gyakran szembesülünk azzal, hogy a hűtő pont olyan üres, mint a hasunk. Abban az esetben, ha valamelyikünk főzött, két eset lehetséges: Ha a párom otthon van, akkor leülünk az asztalhoz és rendesen eszünk. Ha viszont egyedül vagyok, könnyen megfeledkezem az evésről; ha mégis észlelem, hogy hoppá, éhes vagyok, többnyire öt perc alatt megoldom a dolgot (hideg főzelék, lábosból, stb…), mert nincs türelmem vacakolni vele. Szóval nem adom meg a módját.”
Doba Éva (webszerkesztő) „Alapból a gép előtt szoktam ebédelni, ahogy reggelizni is, mert az a (tév?)képzetem, hogy így időt spórolok, de a kedves kollégák már elérték, hogy néha kimozduljak. Az ebédet semmiképp nem hagyom ki, mert akkor nem működnék.”
Jámbor Eszter (újságíró) „Én inkább a reggelire szánok sok időt, nyugodtan, általában valami meleget, aztán napközben tolom a korpás kekszeket, joghurtot, ebédelni pedig vagy nem ebédelek, vagy késő délután négy-öt körül, általában gyorsan valamit. Aztán vacsi otthon, nyugodtan.”
Csipán Viktor (webszerkesztő) „A gyomrom olyan pontos, mint egy Doxa óra: 11:45–12:15 el, kaja, ott, gyorsan. Mindig.”
Dobos Tamás (képszerkesztő) „Szerintem nagyon fontos dolog, hogy az ember az ebéd idejére kiszakadjon a munkahely fogságából, és egy kis időre másra tudjon koncentrálni. Ettől effektívebb lesz a délutáni munkája és kevésbé tűnik monotonnak a nap. Az étkezés kapcsán fontos dolognak tartom, hogy nyugodtan fogyasszuk el az ételt és ne kapkodva, mivel ez sok betegségnek is forrása lehet. Ehhez tartom is magam.”
Csízi Ági (újságíró) „Nem szokott kimaradni az ebéd, de többnyire a gép előtt eszem – már csak azért is, mert a konyha iszonyú kicsi, mi meg nagyon sokan vagyunk rá. Van egy kantin az épületben, majdnem mindig ott veszem a kaját, mert jól főznek, de ha lusta vagyok átmenni két épülettel arrébb, akkor a szomszédos kifőzdében veszek valamit. Ha sietek, akkor dolgozom evés közben, és körülbelül 10 perc alatt túl is esek rajta. Ha kevésbé húzós a nap, akkor azért elszöszölök vele 20 percet.”
Czvitkovits Judit (újságíró) „Számomra az étkezés macera, kivéve akkor, ha másnak kell kaját készíteni. Az ebédre is nyűgként gondolok, és gyakran ideges leszek attól, hogy már megint enni kell. Az ebédre éppen ezért a lehető legkevesebb időt szánom: spuri le a földszinti kifőzdébe, kaja rendel, betol, spuri vissza. De mentségemre váljék, hogy a kollégák néha rá tudnak venni a tisztes, nyugodt étkezésre, de ilyenkor is csak azért megyek, mert nagyon sokat nevetünk együtt.”