“Ha elhagysz, meghalok…”

Tamássy Zsófia írása | 2012. Május 29.
Azt mondják, a szerelem szárnyakat ad. Ám van, amikor épp ez a felemelő érzés zár minket börtönbe. Történetünk szereplői társfüggőségük tükrén át sok mindent megtanultak önmagukról, és ma már büszkén állítják, képesek egyedül is boldogan élni.
 Teszteld magad! – Társfüggő vagy?

A társfüggőségnek több arca is van, épp ezért sokszor nehéz észrevenni párkapcsolati problémáink hátterében. Lehet, hogy azt hisszük, egy viszonyt mindenáron meg kell menteni, akár saját magunk feladása árán is. De előfordulhat, hogy épp a magánytól félve kapaszkodunk egyik párból a másikba, ahelyett hogy kicsit egyedül maradva levonnánk a tanulságot kudarcainkból. Van, aki pedig csak egy konfliktus során döbben rá, mi is a valódi szeretet és a görcsös ragaszkodás közti különbség. De vajon mi irányítja az életünkben zajló viselkedési sémákat?

„Van valakim, de még sincs senkim”
Ildi 28 éves, sikeres termékmenedzser. Karrierje virágzik, magánéletében azonban nem boldogul. Igaz, egy-két hétnél többet nem töltött egyedül 19 éves kora óta, mégis szinglinek vallja magát, mert partnerei sosem bizonyulnak igazi társának. „Bár 9 éve nem éltem együtt senkivel, mindig kellett a tudat, hogy van valaki, akit szerethetek és felhívhatok. Sosem válogattam meg igazán, kibe kapaszkodom: általában a férfiak választottak engem, ennek ellenére mindig ugyanazt a megbízhatatlan típust fogtam ki – vallja be Ildi. – Volt, hogy egyszerre több jelöltet is futtattam. Féltem, hogy arról a fiúról, aki jobban tetszik, kiderül, mégsem olyan tökéletes, és akkor egyedül maradok. Persze bizonytalanságom miatt a labilis férfiakat vonzottam.” Ildi azóta már tudja, hogy ő sem adott bele mindent ezekbe a kapcsolatokba. Félt, hogy megégeti magát, ha túl közel engedi a másikat. „Sosem mertem önmagam lenni, mindig igyekeztem felmérni, hogy a férfinak mi kell, mit vár el tőlem, és aszerint viselkedtem. Ezt a felvett szerepet aztán nem bírtam sokáig, boldogtalanná váltam a másik mellett, és szakítottam – emlékszik vissza a lány. – De előfordult, hogy velem szakítottak. Ma már tudom, hogy ebben én is hibás voltam, hiszen takaréklángon égtem, így védtem magam.” Ildit az élet kényszerítette rá, hogy szembenézzen társfüggőségével. „Meghalt édesapám, és alig tudtam a munkámra koncentrálni. Nem vettem észre, de a gyászban egyedül maradtam. Elmentem egy családállításra, és ott szembesültem a társfüggőségemmel. Kiderült, hogy édesapámhoz fűződő viszonyom miatt kergettem a rosszabbnál rosszabb lovagokat. Amikor erre rájöttem, az volt a cél, hogy megpróbáljam átvészelni a magányt, egészen addig, míg egyedül jól nem érzem magam. Az első hónapok nagyon nehezek voltak, aztán egyre jobb lett. Fél éve vagyok egyedül, de most már élvezem a magányt, és szinte vonzom a férfiakat. Ám még nem állok készen egy komoly kapcsolatra. Ha már meg tudok nyílni a másik előtt, merek önmagam lenni, akkor leszek készen.”

„Ha elhagysz, meghalok…”
Zoltán (39) tizenöt év házasság után szembesült azzal, hogy rendeznie kell feleségével a „se veled, se nélküled” viszonyt. Mindkettőjük boldogtalanságához vezetett ugyanis az a függőségi játszma, aminek észrevétlenül részesei lettek. „Összeismerkedésünk után csupán két évig tartott a boldogságunk, mert egy szerencsétlen történet folytán börtönbe kerültem, bizonytalan időre. Feleségem, Klára másfél évre magára maradt korábbi házasságából született gyermekével, és nem tudta, mikor leszünk megint egy család – meséli őszintén Zoltán. – Kiszabadulásom után újra együtt éltünk, de megváltozott mindkettőnk lelkiállapota: ő határozottabb, öntudatosabb lett, hiszen addig egyedül kellett boldogulnia, én viszont saját romjaimból próbáltam összeszedni magam. Mégis, hétévnyi együttélés után összeházasodtunk, és megszületett közös gyermekünk is, a most hatéves Flóra. Valójában a házasságba és a gyerekvállalásba menekültünk a gondok elől. Ám ettől csak még jobban elhidegültünk egymástól.” Zoltán érezte, hogy a kapcsolata haldoklik, de annyira megrémítette a gondolat, hogy elveszítheti a feleségét, hogy nem volt hajlandó szembenézni a gondokkal. „A párom már hosszú ideje magányosnak érezte magát mellettem, és beleszeretett egy férfiba. Lassan ott tartott, hogy vele képzeli el az életét. Összeroppantam a hír hallatán, még öngyilkossággal is fenyegetőztem.”
Zoltánnak tisztáznia kellett magában, hogy csak a megszokás miatt ragaszkodik-e feleségéhez vagy valóban őt szereti. „Egy ismerősünk tanácsára mentünk el egy életmód-tanácsadóhoz, mert úgy döntöttünk, bárhogy is alakuljon az életünk, meg kell tanulnunk újra kommunikálni egymással, a gyerekek miatt is – vallja be Zoltán. – A szakember rávilágított, hogy felcserélődtek nálunk a szerepek, és emiatt mindketten szenvedtünk. Rájöttem, hogy csak azt néztem, én mit vehetek ki a kapcsolatból, és nem foglalkoztam azzal, mit adhatok a feleségemnek. Eldöntöttük, dolgozni fogunk azon, hogy visszataláljunk egymáshoz.” Zoltánék erre nem szabtak ki határidőt. „Minden napot, amit a párommal tölthetek, ajándékként élek meg. Elengedtem az elvesztésével járó félelmeimet. Ha mégsem sikerül megmenteni a kapcsolatunkat, képes leszek továbblépni, mert újra önmagam vagyok.”

Se veled, se nélküled
Természetes, hogy egy szerelmi kapcsolatban a felek bizonyos mértékben kötődnek egymáshoz, a probléma csak akkor kezdődik, ha az összetartozás érzése már nem csupán a szereteten alapul. Mindaddig, amíg a felek egyenlőek, van saját véleményük, hűek az elveikhez és önmagukhoz, egy egészséges függőség uralja a kapcsolatot. De vajon mi állhat annak a hátterében, ha valaki képtelen egyedül boldogulni? Carla Galli életvezetési tanácsadót kérdeztük. „A társfüggőség gyökerei elsősorban a családi modellekből fakadnak. Hozott, örökölt fájdalmakon alapulnak, melyek miatt be akarjuk bizonyítani, hogy mi képesek vagyunk megtartani a »rosszat« is, ha már a szüleinknek nem sikerült, mert elváltak. Vagy épp ha a szüleinknek harmonikus volt a kapcsolatuk, akkor mi is hasonló viszonyra vágyunk, és legalább a látszatát szeretnénk fenntartani a boldogságnak. Ám egyik esetben sem magunknak akarunk megfelelni – magyarázza a szakértő, aki szerint a társfüggőségek nagy része egyfajta se veled, se nélküled kapcsolat, melyben nagy szerepet játszik a magánytól való félelem.
„Ha valaki elvesztette a kapcsolatot önmagával, akkor olyan naggyá nőhet a magánytól való félelme, hogy inkább elviseli a durva, konfliktusokkal teli, önbecsülését romboló helyzeteket is a viszonyban, mintsem egyedül, szabadon éljen. Ez annak a tudásnak a hiánya, hogy csakis én tudok az igazi társa lenni önmagamnak. Amikor a párkapcsolatban valamelyik személy a magabiztosság, illetve a kreativitás hiányában szenved, akkor nem képes önállóan megteremteni boldogságát, így mindenáron kapaszkodik a társába. Hogy újra ráleljünk a bennünk lévő teremtő és kreatív erőre, érdemes a gyökereinkhez visszanyúlni, és megnézni, hol veszítettük el magunkat útközben. Ha a társfüggőség jeleit fedeztük fel magunkon, kérjük szakember segítségét! Mert bár a felismerés fél siker, a probléma gyakran annyira mélyről és olyan forrásból ered, melyre nem is gondolnánk – a pszichológus viszont rávezethet minket.”

„Ráment az egészségem a kapcsolatra”
Kata, a 36 éves üzletasszony és anyuka szó szerint belebetegedett abba, hogy férjével nem működött a kapcsolata. „Úgy gondoltam, igazán csak akkor lehetünk boldogok, ha van mellettünk egy társ. Olyannyira hittem ebben, hogy nem láttam: a házasságom romokban hever. A hat év alatt szenvedélyes szerelmet is átéltem a volt férjemmel, ugyanakkor nagyon igyekeztem megfelelni neki, nehogy elveszítsem. Közben mélységesen boldogtalan is voltam, de ezt elnyomtam magamban. A most 10 éves kislányomra és a munkámra koncentráltam, és elvesztem a saját életemben – meséli Kata, akit egy váratlan betegség kényszerített arra, hogy szembenézzen problémáival. – Egyik napról a másikra olyan ízületi fájdalmak kezdtek gyötörni, hogy kerekes székbe kerültem. Egy ritka autoimmun betegséget diagnosztizáltak nálam, amely az ízületeket támadja meg. Hónapokra a négy fal közé rekedtem, és ápolásra szorultam. A bajban a férjem hátat fordított nekem, csak a szüleimre számíthattam. A sors így kényszerített rá, hogy elgondolkozzam, jó úton haladok-e. Rádöbbentem, hogy a gyerekemnek sem tesz jót, ha a házasságomban maradok. A férjem betegesen féltékeny volt, minden megmozdulásomban a rosszat kereste. Én meg tettem alá a lovat a megfelelési kényszeremmel.” Ahogy megszabadult mérgező kapcsolatától, úgy javult Kata egészségi állapota is. Szakember segítségét kérte, hogy megtudja, miért mindig olyan férfiakat vonzott, akik semmibe vették. „A betegség kirántotta a lábam alól a talajt. Rávezetett, hogy a boldogságomért csak én vagyok a felelős. Nehezen ment az egyedüllét. Hiányzott a másik. De amikor megértettem, hogy ez csak a megszokás, és felismertem, hogy mennyire képesek vagyunk a rosszhoz is hozzászokni, megkönnyebbültem. Az első terápiás alkalommal egy órán át zokogtam. Végül olyan volt, mintha egy nehéz batyutól szabadultam volna meg – vallja be Kata. – Elindultam egy ismeretlen úton, és kinyílt a világ. Másfél éve hagytam ott a férjem, és két hete mondták ki a válást. Akkor láttam őt hónapok óta újra. Mintha egy idegenre pillantottam volna. Megdöbbentem, hogy képes voltam feladni magam érte. Amint elengedtem a társfüggőségemet, a betegségem javult. Nemrég pedig az életembe lépett egy olyan férfi, aki mellett végre önmagam lehetek, aki szintén kerek egész, így nincs szüksége játszmákra sem.”

Ahol segítséget kaphatsz, ha hasonló problémával küzdesz:  Carla Galli: www.carlagalli.hu
Hasznos olvasmányok:
• Melody Beattie – Zsámboki Mária (szerk.): Ne függj senkitől! (Édesvíz)
• Kurt Tepperwein: Kapcsolataink (Édesvíz)
www.fuggosegek.blog.hu


Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:

Exit mobile version