Csernus: “A családot vagy a szerelmet válasszam?”

Dr. Csernus Imre | 2012. Június 17.
Vajon mikor dönt jól az a nős, családos férfi, aki életében először szerelmes? Dr. Csernus Imre válaszol.

„Kétgyermekes családapa vagyok, 4 éve házas. Még soha nem voltam szerelmes, eddig. Betoppant az életembe valaki, és szerelmes lettem. Idegileg teljesen felőröl ez az állapot, mert nekem a gyermekeim az elsők. De még soha nem éreztem ilyet… Azért vettem feleségül, mert szerettem, szeretem, és azt hittem, ez a dolgok rendes menete. Soha nem hittem, hogy így is lehet érezni, mint most. Szarban vagyok, nagy szarban!” írja a Megsúgom oldalon egy olvasó, aki bár nős, mégis egy másik nőtől kapott szerelmet. 

Nem könnyű élethelyzetről és belső folyamatokról van itt szó, ahogy a hozzászólásokból is kiderül, rengeteg szempont, megoldás, érzés van, ami bonyolítja a férfi helyzetét. Sokan például azt kérik számon, hogy miért nősült meg a pasi, ha nem volt szerelmes. Mások azzal a javaslattal álltak elő, hogy dolgozzon azért, hogy igenis beleszeressen a feleségbe. Egy kommentelő pedig bevallotta, ő is hasonló cipőben járt, szerelmes lett, de nem hagyta el férjét, a családjával maradt, gyerekként elvált szülők gyermekeként nőtt fel, nem akarta, hogy gyermekei is erre a sorsra jussanak, ugyanakkor halálosan boldogtalan.  

Nyilván, néhány sor alapján a problémára nem lehet megadni a helyes választ, ami azonban számomra első olvasatra is egyértelmű, hogy ez a történet a hazugság állapotáról szól, amit a gyerekek is végignéznek, akik megtanulják szüleiktől, hogy érzelmi konfliktus esetén hogyan viselkedjenek. Ebben a kapcsolatban mindenki boldogtalan, teljesen biztos, hogy a feleség is érzi, hogy valami nem oké. Az én szememben ez a férfi gyáva, nem meri elmondani, hogy nem szerelmes a feleségébe, nincs mersze elé állni és bevallani, hogy nem szereti. Azt gondolom, hogy ez a férfi menekül a felelősség elől. Belemenekül egy érzésbe, amit úgy hív: szerelem. De ez csak egy pótszer. Valójában menekül.

Mindennek tetejében a gyerekekre hivatkozik, ami merő kifogás. Ez nem a gyerekekről szól. Egy ilyen válság esetén mindig azt az állapotot kell vizsgálni, ami akkor volt, amikor még nem volt gyerek. A család alapja ugyanis a két felnőtt. A gyerek valami egészen mást hoz be a képbe. Például az a kommentelő, aki azt írja, hogy a szerelme helyett a családját választotta, valójában csak látszólag tette ezt, egész egyszerűen gyáva volt bevállalni amit tényleg szeretett volna. Nem merte megélni az adott szituációt, az adott pillanatot. Nem merte bevállalni. Helyette becsapta magát, elhitette magával, hogy boldog, pedig nagyon nem az. 

Önbecsapás az egész. De az ember menthetetlenül feleszmél, s egy vacak reggel arra ébred, hogy azt kérdi magától: „Boldog vagyok? Ha igen, akkor miért nem mosolygok? Miért sírok olyan sokat?” Az ember gyakran azt hiszi, hogy adott szituációban jól dönt, de később kiderül – felismeri vagy mások reflektálnak rá –, hogy megkeseredett. Kérdem én: miért csapjuk be magunkat?

Exit mobile version