A kezével lát a vak csontkovács

Czvitkovits Judit | 2012. Július 02.
A kezével lát a gyógyító, aki úgy hiszi, különleges érzékét vaksága csak fokozza.

„Nagyi, elszámolok háromig és akkor kihúzlak, jó?” – mondom combnyaktöréses nagymamámnak, akit az olvasófotelból szerettem volna kihúzni, mégpedig úgy, hogy a nyakamba kapaszkodik, én pedig kezeimmel a szék karfáján felfelé tolom magam. Ő azonban nem várja meg a 3-at, 2-nél lendületet vesz és 70 kilójával a nyakamba csimpaszkodik. A másodperc törtrésze alatt zajlik le minden: deréktájon soha nem tapasztalt reccsenést érzek, csillagok táncolnak a látómezőmben, felordítok és megmerevedem. Elcseszett L betű alakot vesz fel a testem, hiába próbálkozom, nem tudok felegyenesedni. Őrült fájdalom.

A következő három napban semmi nem segít, sem a szemtelenül drága fájdalomcsillapító krém, sem a padlón alvás, az izomlazító pirulák vagy a menő masszőr.  A szűnni nem akaró fájdalomtól ideges vagyok, elviselhetetlenül hisztérikus, a harmadik nap végére azonban megvilágosodom: drasztikus megoldás kell! Eszembe jut a gerincsérves barátnőm esete és az ő messzi földön híres, a soproni vak csontkovács néven emlegetett megmentője. Előtúrom a számát, tárcsázom, és már visznek is Sopronba. Kár volna tagadni, rémesen izgulok, mégiscsak egy kovácshoz megyek, aki mindennek tetejében még vak is – és ha pontos elképzelésem nincs is arról, hogy mi vár rám, annyit nagyon is sejtek: nem egy aromaterápiás, relaxációs kezelésről van szó.

Bizalom egy szempillantás alatt

A kaput egy ősz, testes ember nyitja ki, szája fülig ér, és jókedélyűen elrikkantja magát: „Juditka drága, te vagy az?” Kezeit felém nyújtja, magához húz, és lenyom két puszit. Lopva az arcát vizslatom, nem akarom elhinni, hogy tényleg nem lát. Ragyogó szemei tele vannak élettel, olykor mélyen a szemembe néz. Mutatja az irányt, s mialatt előtte megyek, ujjait gyorsan végighúzza a hátamon, majd felkiált: „Azt a kiba..ott k…va élet, ez a hát veszettül beállt!” Felvisítok a nevetéstől és megkönnyebbülök, nem egy merev és kórházszagú kezelés elébe nézek.

Bugyira vetkőzöm, és precíz tapintásokkal vizsgálja a vázamat. Fürge ujjaival végigpásztázza a hátam, nyakamat forgatja, hajtogat, és közben gyönyörűen megkomponált mondatokban folyékonyan szentségel. Egyáltalán nem elégedett azzal, amit ujjaival „lát”. Hopp egy becsípődés itt, becsípődés ott… a k..va élet, a nyak sem az igazi, a vállak merevek, nincs szimmetria. Aztán magyarázza, hogy a nem tudom, hányadik csigolyámmal meg a porckoronggal mi van, jön egy kis anatómia, meg gratuláció a nagymamának: f..sza munkát végzett!

„Juditkám, ne aggódj, bár szar a hátad, két kezeléssel visszarakom, aztán félévente egyszer csak egy generálra kell visszajönni!” – Eszem ágában sincs aggódni, ez a nagy ember már az első kézfogás után a szívem közepében landol, a bizalom az ötödik perc után megvan. Persze kár volna tagadni, be vagyok rezelve, elképzelésem sincs, pontosan mi vár rám, de elszánt vagyok és bátor, szabályos lélegzésekkel nyugtatom magam, és miközben vajpuhára masszírozza az izmaimat, kíváncsian kérdezgetem – csontvázakról, fájdalomról és a vakságáról.

„Látónak születtem, de egy velem született betegség miatt idővel teljesen elvesztettem a látásomat – meséli a most 52 éves Kiss János. – Az ötödik osztályt a debreceni gyengénlátók iskolájában jártam ki, a hatodiktól aztán Budapesten a Vakok Intézetében tanultam. Gyógymasszőrként kezdtem, aztán gyógytornász lettem, majd akupunktőr. De nem nyughattam. Ezek a mesterségek nem adtak elég tudást a kezembe ahhoz, hogy a fájdalmat okozó gócokat feloldjam. Elvégeztem hát a csontkovácsmesterit, a legtöbb problémát ugyanis ez a szakma tudja jó eredménnyel orvosolni.”

Mindennek immár 34 éve, vaksága pedig nemhogy hátrány, sokkal inkább előny. „Sopronban csak úgy emlegetnek, hogy a vak csontkovács. De nem bánom! Aki hozzám jön, azt ez nem érdekli, hisznek bennem, s talán nagyobb is a bizalom, tudják, hogy én a kezeimmel látok. Tudom, hogy kivételes érzékem van, amit a vakság csak fokoz” – magyarázza, majd megkér, feküdjek a szivacsra oldalfekvésben. Érzem, most jön a neheze. Felsőtestemet és lábaimat a megfelelő pózba hajtogatja, majd megkér, lazítsak, amennyire csak tudok. Behunyom a szemeimet, testemet teljesen elengedem. Hirtelen ellentétes irányba rántja alsó és felsőtestem, finom reccsenést hallok, ő pedig felkiált: „Ez de jó volt! K..va jól sikerült! Jól van! Fordulj!” Ugyanez a rántás a másik oldalon, megint elégedett felkiáltás. Rettentően büszke vagyok magamra. A földről kiegyenesedve állok fel, óvatosan tekerem a csípőmet, és halálosan boldog vagyok, derékműködésem újra a régi. De ezzel még nincs vége!

A masszázsasztalra ülök, ő a hátam mögé lép, és a nyakamat masszírozza. Újra szentségel: „A betyárját! Itt is baj van!” Tekerget, nyomkod, finoman előrehajtja a fejem, precízen belövi a szöget, majd ránt egyet. A szívem majd megáll, annyira megijedek, pislogok kettőt és próbálom felmérni: élek-e még. Élek! Olyannyira, hogy érzem, mintha legbelül megnyitottak volna egy csapot, spriccel az agyamba az energia, a fejem kitisztul, élénk leszek. Úgy nézek rá, mint a Messiásra, az élménytől a könnyem is kicsordul.

A fájdalom diktál

Bár a csontkovácstól a legtöbben rettegnek, a porckorongsérv, a ficam, vagy épp a lumbágó okozta gyötrelem rendszerint felülírja a félelmet, és persze az, hogy sokan csak a legvégső esetben akarják vállalni a műtéti beavatkozást. „A legkülönfélébb problémákkal jönnek hozzám, idősek, fiatalok egyaránt. Örülök, hogy egyre több 10–16 év közötti gyermeket is elhoznak, akiket gerincferdüléssel kezelek. Ők igazi kis hősök, és boldogok, hogy két-három találkozás után megszabadulhatnak a fűzőtől.” János a kis unokáit is rendszeresen kezelgeti, a hároméves kislány harántsüllyedéses, a hétévesnél pedig arra figyel, hogy a gerinc S alakú görbületei egészségesen fejlődjenek. „Ebben nincs semmi félelmetes, náluk elég egy-két finom mozdulat a korrekcióhoz” – magyarázza, s hozzáteszi: a legjobb gyerekkorban elcsípni, kijavítani a gerincbajokat, de akkor is nagyon oda kell figyelni, amikor a gyerek hirtelen megnyúlik. Ilyenkor gyakran elég egy apró mozdulat ahhoz, hogy becsípődjön az ideg és pokoli fájdalmat éljen át a kicsi.

Közben a saját pokoli fájdalmamra gondolok, ami úgy eltűnt, mint a kámfor. János utoljára végigpásztázza a gerincem, megtornáztatja a karjaimat, megrecsegteti az ujjaimat, és büszkén közli: „Na, most már igen f..sza ez a váz!”

Exit mobile version