Ahogy a természetben létezik valami nehezen megragadható törvény és rend, úgy bennünk, emberekben is – és a saját személyiségünk egészséges fejlődése megköveteli, hogy ennek többé-kevésbé engedelmeskedjünk. Ezt nem kell húsklopfolóval beleverni a gyerek fejébe, ha a körülötte élő felnőttek többnyire etikusan viselkednek. Legyünk szerényebbek: próbálnak viselkedni. Ezzel azt szeretném mondani, hogy talán nem úgy kellene elképzelni az etikai értékekre nevelést, hogy feladjuk a gyerekeknek leckeként a jó erkölcsöt, amit ők aztán szépen elfelelnek, és attól jó emberek lesznek. „Ne hazudj, kisfiam, mert könnyebb utolérni a hazug embert, mint a sánta kutyát!” Egész jó kép, de vajon hatásos? Ettől tényleg nem fog majd hazudni? Tudomásul kell vennünk, hogy a gyerek arra van ráhangolva, amilyenek vagyunk, nem pedig arra, amit mondunk neki. Tehát ha felszólítom őt, hogy ne lopjon, de jómagam rendszeresen elhozom a munkahelyemről mindazt, amit szívesen használok otthon, akkor megjósolható, hogy az erkölcsi intelmeim csekély hatásúak lesznek. Sőt. Klinikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyerekek közvetlenül felfogják a velük együtt élő, számukra fontos felnőttek beállítódását, érzelmi állapotait, képzetáramlását. Ha tehát ezek nem egyeznek meg a gyakran hangoztatott elvekkel, az nemcsak zavaró, de egyenesen romboló hatású.
A mese erejével
A személyes példa mellett az etikai nevelés másik fő terepe a mese. Ugyanis eleve ott rejlik benne egy erkölcsi rend, csak annak hatását mi, szülők sokszor elrontjuk: „Látod? A királyfi segített a medvén, ezért a medve is rajta. Te is támogasd a bajbajutottakat!” Ez olyan, mintha egy léggömböt gombostűvel kipukkasztanánk. Vége. Elszállt. A gyerek a felolvasás alatt bevonódik a mese rohanó cselekményébe, és ez mély – a klinikai vizsgálatok szerint a kamaszkorig megmaradó – benyomást tesz rá. Ha viszont levonjuk a tanulságot, vagyis azt a sodró élményvilágból az intellektusba emeljük, akkor kioltjuk az élményt! Nem beszélve arról, hogy így „csökkentett tisztaságú etikára”, vagyis önzésre neveljük a gyereket. Azért segíts a medvén, mert akkor ő is segíteni fog rajtad! Vagyis nem azért, mert rászorul, és ez belőled azonnali cselekvési kényszert hív elő, hanem tisztán egoista szempontból, aminek semmi köze az erkölcsi érzülethez! Az etikai nevelés tehát nem úgy történik, hogy vesszük az értékeket a tízparancsolattól Arany Jánosig, és tömjük velük a gyerek fejét. Mint Karácsony Sándor író fogalmaz, a gyerek – ha jó állapotban van – undorodni fog ettől, „letokolja” és „kiokádja” magából. Ha viszont nincs jó állapotban, ezzel kifejezetten rongáljuk és depresszióssá tesszük őt. Ugyanakkor ha élményt szerzünk neki értékes dolgokkal, például harmadikos korában megismertetjük az Ótestamentum érdekes történeteivel, akkor anélkül, hogy levonná a tanulságot, a képek beleégnek. Ezek az elbeszélések sokat elmondanak számára az erkölcsi világrendről, a bennünk élő törvényről. Bőven elég tehát képekben tájékoztatni – és ez az egyedüli hatékony módszer. A „nevelő célzat” ront! Ahogy Goethe mondja: az ember megérzi a szándékoltságot, és lehangolódik tőle.
„A szülőnek nem feladata, hogy saját hitére térítse a gyerekét, aki autonóm lény.”
A tizenéves vallása a kétely
Nem szabad megijednünk attól, ha a tinédzser teljesen más irányba indul el, mint mi. Az egészséges lelkületű kamasz igenis szembeszáll a szülővel. Hajdan az egyik nagy budapesti gyermekpszichológiai rendelőben dolgoztam, és egyszer – három hónapon belül – a kerület két prominens lakosa jelent meg nálunk. A helyi protestáns lelkész azzal a panasszal érkezett, hogy a tizenöt éves fia rendszeresen részt vesz az ő bibliakörein, konfirmációs előkészítőin, ahol azt akarja bebizonyítani, hogy az apja hülye, Isten pedig nem létezik. A másik látogatónk egy vezérkari őrnagy volt, akinek a tizenhét éves fia egy két méter harminc centis Krisztus-festményt készített, és azt mindjárt az előszobában, szemben az ajtóval feltapétázta a falra. Az édesapát ez rendkívül kényelmetlen helyzetbe hozta, különösen amikor kollégák érkeztek hozzájuk vendégségbe. A két eset olyan, mintha a nagykönyvben írták volna meg: az akkoriban hivatalból ateista vezérkari őrnagy megkapta a kettőharmincas Krisztust, a pap pedig az ő különböző vallási alkalmait rendszeresen bomlasztani igyekvő gyermekét.
| A rendkívül szórakoztató, olvasmányos könyv kisgyermekkortól a kamaszkorig tekinti át a nevelés legfontosabb kérdéseit.
Jó hír, hogy idén ősszel megérkezik a kötet folytatása is! |
Engedd a saját útját járni!
Kamaszkorban tehát értékrendkeresés zajlik, melynek bizonyos állomásain a tinédzser épp a miénkkel ellentétes álláspontot foglalja el. Ez látványos, számunkra igen kellemetlen gesztusokban is megnyilvánulhat. Mit lehet ilyenkor tanácsolni a kétségbeesett szülőnek? Röviden azt, hogy nyugi! Ha jó közöttünk az érzelmi kapcsolat, ha voltak és vannak közös étkezések, beszélgetések, programok, játékok, akkor ez a dolog is be fog állni. Akár úgy, hogy a gyerek legbelül a miénkkel azonos értékrendet vall, ám egészséges fejlődésénél fogva kötelezve érzi magát, hogy szembeszálljon velünk. A szülőnek, félreértés ne essék, nem feladata, hogy a saját hitére térítse a gyerekét, aki autonóm lény. Persze az emberben ott munkál, hogy istenem, milyen jó lenne, ha ugyanazt gondolná, amit én! Gyakran mégsem így történik. Ennek ellenére nyugodtak lehetünk: felnőttkorában sok olyan értékhez vissza fog térni, amelyekről nemcsak papoltunk neki, hanem amelyek szerint őszintén is éltünk.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché Gyerek különszámában jelent meg.
A tartalomból:
- Zsenik a kiságyban
- Digitális kontra hagyományos iskola
- A fiúk nem sírnak
- Az anyaságról tabuk nélkül – Rácz Zsuzsa írása
- Érett már az iskolára?
- Főzzünk a gyerekkel együtt! Mivel fejleszd a kicsiket?
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!