Psziché: Mi határozza meg, hogy ki válik szenvedélybeteggé?
Máté Gábor: Ha a függőségek kerülnek szóba, az emberek úgy gondolják, hogy szenvedélyét a beteg maga választotta, vagy örökletes okok állnak a hátterében. Ám ez nem így van, fontosabb a környezet, mint a genetikai tényezők. Az agyi idegpályák a környezettel való kölcsönhatásban épülnek ki, és ha a gyereket bántalmazzák, szenved, akkor ezek az idegpályák nem alakulnak ki megfelelően. Emiatt az illető felnőttként hajlamossá válik arra, hogy a trauma miatt érzett belső fájdalmat és ürességet valamilyen függőséget okozó anyag vagy szenvedélybetegségnek nevezhető viselkedés útján kompenzálja.
Psziché: Miért kezdett el éppen szenvedélybetegekkel foglalkozni?
M. G.: Vancouver hírhedt Downtown Eastside negyedében, ahol 14 éven át dolgoztam orvosként, a legmagasabb a kábítószer-használók száma Észak-Amerikában. Több ezer drogos él ott koncentráltan. Ez volt az egyik ok, a másik a gyerekkorom. Zsidóként borzalmas körülmények között töltöttem az életem első évét, néhány hétig el is szakítottak az anyámtól, vagyis felnőttként bennem is élt az az érzelmi éhség, amit kívülről próbáltam kompenzálni. Amikor a drogfüggőkkel dolgoztam, rájöttem, én csak annyiban különbözöm tőlük, hogy szerencsésebb voltam. Az én fájdalmam nem a családon belülről eredt, hanem kívülről, hiszen miután az apám visszajött a munkaszolgálatból, szerető szülők vettek körül. Őket viszont mindannyiukat bántalmazták a családjukban, például egyetlen olyan nővel sem találkoztam közülük, aki gyerekként ne élt volna át szexuális zaklatást. Mindazt a fájdalmat, ürességet, szorongást, amit bennük láttam, felismertem magamban is, és érdekelt, mi ennek az oka.
Psziché: Mi jellemzi közülük a társfüggőket?
M. G.: Lelki fájdalmuk tompítását a partnerüktől várják. Aki társfüggőségben szenved, önmagában nem, csak valaki mással érzi teljesnek magát. Ez azzal jár, hogy nem vesz tudomást a saját szükségleteiről, inkább a másikra figyel. A gyerekkori minta ebben úgy érhető tetten, hogy ha például valaki alkoholista szülők mellett nőtt fel, akkor gyerekként ő vállalta helyettük a szülői szerepet. Mivel ő gondoskodott mások érzelmi szükségleteiről, felnőttként olyan partnert fog választani, aki szintén képtelen magát ellátni érzelmileg, és ugyanabba a szerepbe fog belelépni mellette, mint amit gyerekként a szülei mellett betöltött. Ez a választás nem tudatos. Előbb-utóbb rájön ugyan, hogy megint ugyanabba a csapdába lépett, ám hiába látja be intellektuálisan, mi a gond, érzelmileg újra és újra ugyanazt a mintát ismétli. És ez így megy addig, amíg belül meg nem változik, fel nem nő, és nem válik függetlenné.
Psziché: Jól érzem, hogy inkább a nőkre jellemző ez a viselkedés?
M. G.: Valóban, ez elsősorban női minta, hiszen őket úgy nevelik, hogy átvegyék az anyaszerepet a férfiak mellett. Ez azt is megmagyarázza, miért kezelik gyakrabban a nőket idegi panaszokkal, depresszióval: mert átveszik a férfi pszichológiai problémáit. A női idegbetegség a párkapcsolat működésképtelenségét tükrözi vissza. A férfi közben azt hiszi, ő jól van, mert a párja magába szívja a betegségét. Csak akkor döbben rá, milyen boldogtalan, amikor a nő megelégeli a dolgot, ám ilyenkor sokszor az történik, hogy keres magának egy új „mamát”, egy fiatalabb társat. Ezeket a mintákat belénk nevelik, de a társadalmat úgysem tudom megváltoztatni, ezért engem orvosként az érdekel, az egyént mennyire tudom felébreszteni, és segíteni abban, hogy tisztábban lássa magát.
Psziché: Hogyan lehet segíteni a kapcsolatfüggőkön?
M. G.: Buddha azt mondta, amilyennek látom a világot, olyanban fogok élni. Akit sokat bántottak gyerekkorában, az a világot veszélyes és igazságtalan helynek fogja tartani, ahol állandó védekezésre és támadásra kell berendezkednie. Akit viszont tiszteltek és szerettek, az a világot barátságosnak fogja érezni, ahol elfogadják olyannak, amilyen. Ez a két ember bár fizikailag ugyanabban a térben él, pszichológiailag mintha két egymástól távoli bolygón lakna. Buddha nagy felismerése, hogy amin változtatni kell, az a saját hozzáállásunk. Az én szerepem az, hogy tükröt tartsak az embereknek, ahol meglátják, hogy a viselkedésük, akár társfüggésről, akár drogról van szó, nem az ő hibájuk, hanem csak egy hibás program. Az első Magyarországon megjelent könyvemben, A test lázadásában idézem Selye Jánost, aki szerint a legnagyobb stressz, ha az akarok lenni, aki nem vagyok. Ha szenvedek, például egy társfüggő kapcsolatban, az arra mutat rá, hogy elveszítettem magamat, és az a feladatom, hogy térjek vissza önmagamhoz. Az alapmintát kell megváltoztatni, lépésről lépésre, ami nehéz munka, mert ijesztő feladni azt, amiről úgy érezzük, nélküle nem fognak minket szeretni. Én például azt az üzenetet kaptam az első évemben, hogy engem a világ nem akar, és elhittem, hogy úgy tudom ezt kompenzálni, ha nélkülözhetetlenné teszem magam. Többek között ezért lettem orvos, méghozzá olyan orvos, aki nem tudott nemet mondani. Ezzel még mindig küszködöm, mert ha számítanak rám, az nekem olyan, mint a drog. Ezt nehéz feladni, még akkor is, ha az ember olyan tisztán felismeri, mint ahogyan én. Aki társfüggésben szenved, az is mindig be akarja bizonyítani, ő milyen fontos, és ezt azzal az érzéssel teszi, hogy az a másik akarja őt.
„A legnagyobb stressz, ha az akarok lenni, aki nem vagyok”
Psziché: Milyen terápia segít tisztán látni?
M. G.: Nem a terápia fajtája számít, inkább az, milyen viszonyt tudok kiépíteni a pácienssel, mennyire nyílik meg. Az én szerepem nem az, hogy megmondjam, mit csináljon, én a tükör vagyok. Ehhez persze az is fontos, hogy a tükör tiszta legyen. Az emberek nem olyan bonyolultak, mint gondoljuk. Alapvetően egyetlen üzenet létezik: ha a gyerekeket jól kezeljük, tiszteljük és szeretjük, akkor magabiztos és szeretetre képes felnőtt lesz belőlük. Ha ezeket a szükségleteket megtagadjuk tőlük, abból támadnak a problémák.
Psziché: Aki felnőtt, már nem tud változtatni azon, mi történt vele kiskorában.
M. G.: Azon sem tudok változtatni, amit öt perce mondtam, nemhogy azon, ami sok évvel ezelőtt történt. Én például 1944 januárjában születtem Budapesten, zsidó szülőktől, két hónappal azelőtt, hogy a németek elfoglalták Magyarországot, és az anyám érthetően depressziós és szorongó lett. De nem az számít, mi történt 68 évvel ezelőtt, hanem az, miben hiszek, mit csinálok most. Nem a múltat kell megváltoztatni, inkább a jelent, ami itt van velünk.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:
- Nem kívánt szerelmek
- A hűtlenség mint kapcsolatépítő
- Szabadulni a függőségtől
- Kipróbáltuk a táncterápiát
- Megosztani vagy megélni – Dr. Szondy Máté írása
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!