Ma lenne 79 éves Popper Péter

Több mint két éve hunyt el Popper Péter pszichológus, ezoterikus gondolkodó, örök kérdező és kétkedő. Eredetileg klinikai pszichológusként dolgozott, legjobban gondolkodni, még inkább együtt gondolkodni szeretett. Könyveivel, előadásaival, televíziós beszélgetéseivel velünk közösen alakította ki sajátos, derűs, de ha kellett, kíméletlenül szigorú világképét. 

Ma lenne hetvenkilenc éves. Tanár fia, Gábor így írt róla, neki a Népszava hasábjain:

„…nagyon idő előtt mentél el, Apa! Sok tudást vittél magaddal, amit jó lett volna, ha még átadsz nekem, az unokáknak, tanítványaidnak, mindazoknak, akiket éltettek előadásaid, bölcsességed, az élet mindennapjaira vetett fintoraid. Sok emberrel beszélgettem az utóbbi időben, s mind azt mondta: ha meghallgatta egy előadásodat vagy csak pár perces történeteidet, egészen másképp látta saját problémáit, életét, könnyebben el tudta viselni fájdalmait. Tudod, hogy ez milyen nagy szó? Ezt úgy nevezik: lélekgyógyítás. Hatalmas dolog, nagy tudomány.  (…) Nekem az a szerencsém, hogy ma is itt vagy velem, tudunk beszélgetni, gyakran meg is tesszük. Tudom, most sokan felkapják a fejüket, mi ez a hülyeség, nem baj, mi – és még sokan rajtunk kívül – tudjuk-tudják, hogy ez működik.”

Mi pedig őt adjuk nektek ajándékba, utolsó nekünk címzett írását tesszük most közzé. Gyertek még egy közös gondolkodásra!

Kölcsönvettem Füst Milán híres regényének a címét. Ő ugyan ennek a földi életének az eseményein nézett végig, ifjúkorától öregségéig – én előző, elmúlt életekre értem.

Például könnyen szövögethetnék egy emlékezést arról, hogy egyik régi életemben egy tetves, vérbajos csavargó, koldus voltam, akit végül kisgyerekek megrontásáért nyilvánosan akasztottak fel, Üszögös Szent Péter napján, anno 1493. február 4-én, Cesky Krumlov főterén. (Ebben az életemben jóvátételül lettem gyermekpszichológus.) Ez elég nagy megrázkódtatás volt, hogy emlékezzek rá. Tehát nem voltam sem király, királynő, arisztokrata, sem gazdag főúr, híresen szép dáma, sem elégedett polgár, vagy vitéz katona, sem főpap, hercegi tanácsadó, sem szent szerzetes, varázslónő, mint a legtöbben. Tőlem csak ennyi tellett. Ironizálok? Egy kicsit igen. Miért? Mert nem szeretem a tudást összekeverni a sejtésekkel és a képzelettel.

Hányszor születünk?

Honnét tudjuk, hogy többször születünk, sok élet van már mögöttünk? Onnét, hogy magas szellemi szinten álló beavatottak elmondták, megírták nekünk. Honnét tudjuk, hogy beavatottak voltak? Azt is elmondták magukról. És mibe voltak beavatva? Természetesen a világ titkaiba. Ezen felül vannak, akik igenis emlékeznek előző életeikre. Van-e jogunk ahhoz, hogy kételkedjünk szavaikban?

De azt is feltételeznünk kell, hogy ha az ember újra testesül, akkor azért történik, mert fejlődési úton jár, tehát a Köztes Létben (a Bar-Dóban) mélyen kell értékelni előző életeit, és főként az újratestesüléskor meg kell tanulnia mindazt, amit az emberi fejlődés vagy visszafejlődés elért, amíg ő nem volt a Földön. Az ősidőkben ezer évek is eltelhettek két születés között. Ezért is voltak akkor olyan kevesen a Földön. Ahogy az ember szellemileg egyre fejlettebb lett, úgy rövidült ez az időtartam. A mai ember – szellemi és erkölcsi szintjétől függően – nagy egyéni különbségekkel születik újra, kivéve azokat, akiknek már nem kellene megszületniük, hanem segíteni jönnek, pl. a Boddhisattvák, vagy a Buddhák. Ezért pl. a dalai láma – a hagyomány szerint – halála pillanatában újra megszületik.

A lélek újra testet keres magának

Van azonban más oka is annak, hogy egyre nő az emberiség lélekszáma. Sok ezoterikus iskola szerint kezdetben hat világba (lokába) lehetett megszületni: a paradicsomba, a pokolba, az éhség-szörnyek (préták) birodalmába, a félistenek közé, az állatvilágba és emberként. Ma már ebből öt lehetőség bezárult, mindenki csak a Földre, mint ember inkarnálódhat.

Én szkeptikus vagyok, a szó jó értelmében. Vagyis nem az jellemez, hogy semmiben sem hiszek, hanem hogy mindent lehetségesnek tartok. Pontosabban: a lélekvándorlást nehezen fogadom el, az újratestesülést könnyebben. Sajnos, pszichológus létemre sem tudom meghatározni, hogy mit jelent a „lélek” fogalma. Különböző tudományos irányzatok és vallások szerint mást és mást értenek rajta. Talán közös bennük, hogy ez az alig meghatározható lélek, a vallás szempontjából örök és halhatatlan, az isteni szikra bennünk. A test időnként tönkremegy és elengedi. A test tönkremenése, tönkretevése nélkül nem lehet meghalni. Az anyag fogságából kiszabadult lélek új testet keres magának, másik testbe „vándorol”.

Buddha hívei abban hisznek, hogy a cselekedetek, az érzelmek, a gondolatok a halál után is megmaradó energiakvantumok, ezért nem semmisülnek meg. Ám időnként megint új emberi lénnyé állhatnak össze.

S ha már India szóba került, elmondom, hogy engem sokat nyúznak, hogy milyen szellemi élményeim voltak ott, különösen a reinkarnáció vonatkozásában? Semmilyenek! S a kétezer éve élt Terentius nyomán azt vallom: Csak égboltot cserél, nem lelket, aki áthajózik a tengeren. Vagyis aki a saját kultúrájában – ahová talán karmikus okokból született – nem találja meg a szellemi útját, az más kultúrában sem fogja megtalálni, még Indiában, Nepálban, Tibetben sem.

Az előző élet emléke átszivárog

Mégis – a tisztesség kedvéért – elmondom, hogy egyszer Magyarországon, Balatonszemesen, átéltem valami furcsát, ami régi életekből átszivárgott emléknyom is lehetett.

Ott nyaraltunk, akkori barátnőm és 5 éves kisfia, egy ligetszerű erdőben. Az anya előre bement Szemesre vásárolni azzal, hogy ebédelni menjünk utána. Biciklivázon vittem a gyereket, akivel nagyon jóban voltunk. De akkor, ott nem érezte jól magát, izgett-mozgott, majdnem feldőltünk. Mérgesen rászóltam, hogy akkor menj gyalog, én majd lassan követlek.

Így is történt. Ő előre szaladt, én utána a bringával. S egyszer csak váratlanul beúszott egy kép:
Lovon vagyok, lándzsával, és egy futva menekülő embert üldözök. Talán valami rabszolgaféle. A férfi gyakran visszanéz, halálosan rémült tekintettel. Egyre közelebb kerülök hozzá. Döfésre emelem a lándzsámat…

És akkor leestem a bicikliről. Csúnyán megütöttem magam, a földön feküdtem, a feldőlt bicikli mellett. A gyerek is megállt, visszajött. Szótlanul néztük egymást. Én nem mondtam, ő nem kérdezett semmit. A csendünk közös volt, a csendünk összeért, és ez fontos volt.

Csak Indiában, a bangalorei buddhista kolostorban értem meg ilyen csendet, amikor azzal fejeztük be a napot, hogy az egész szerzet kb. félóráig hallgatott.

Indiában van egy számomra sokat mondó legenda: Egy fa alatt ül a Mester és a Tanítványa. A Mester 17 éves. A Tanítványa 70 éves. A Mester tanítása abból áll, hogy hallgat. A Tanítvány hallgatja a Mester hallgatását, és minden kétsége eloszlik.

Újraszületünk-e? Igen. Újraszületünk-e? Nem. Újraszületünk-e? Lehetséges. Mindenesetre a nyugati gondolkodás igazságtalannak érezheti, hogy hetven-nyolcvan kurta életévért, végtelen ideig tartó következményekkel – örökké tartó kárhozattal vagy üdvösséggel kell fizetnie az embernek. Ezért a legtöbb ember maga alakítja ki jövendő új életének sorsát, helyzeteit, találkozásait. Kivéve, ha túl korán belekábul a szellemi világba. Ilyenkor más szellemi erők formálják a karmáját. Ennek jele lehet, ha valaki önmagától nagyon idegennek érzi sorsa alakulását. (Hogy fordulhat ez velem elő?)

Bizonyára vannak nyugati emberek is, akik számára elfogadhatóbb, hogy nincs ítélet, csak cselekedet és következmény, és új, meg új lehetőség a földi dolgok rendbetételére, vagy további rontására.                  
Popper Péter