Becsüld meg magad!

A témával kapcsolatban fontos, hogy megkülönböztessünk egymástól négy fogalmat: az önmagamról alkotott képet, az önértékelést, az önbizalmat és magát az önbecsülést. Ezeket ugyanis a közbeszédben egymás szinonimájaként használjuk, miközben különböző jelentéssel bírnak. Azt mondjuk: „Negatív az önmagamról alkotott képem”, „Nincs önbizalmam”, „Az önértékelésem gyenge”, „Negatív az önbecsülésem”. Olyan, mintha ugyanazt mondanánk, holott négy különböző tartalomról van szó.

Az önmagamról alkotott kép mindazokat a tartalmakat jelzi, amelyekről hajlandó vagyok elfogadni, hogy ez vagyok én. Bizonyos vonásaim tehát megjelennek benne (ezek is csak többé-kevésbé felelnek meg a realitásnak), mások azonban nem. Annál egészségesebb lehetek a kapcsolataimban, és annál jobban érezhetem magam a bőrömben, minél inkább hasonlít az önmagamról alkotott kép a realitáshoz, és minél több mindent tartalmaz belőlem. Az önmagamról alkotott kép persze lehet pozitív vagy negatív, sőt a kettő közötti skálán bármilyen.
Az önértékelés azt jelenti, hogy reflektálok saját magamra, értékelem, esetleg minősítem magamat, véleményt alkotok magamról, ami szintén lehet pozitív és negatív is. Elsősorban a tetteimre, magatartásomra, tulajdonságaimra, eredményeimre vonatkozik.
Az önbizalom azt mutatja meg, hogy mennyire bízom magamban. Mértéke egyrészt függ az adottságaimtól, helyzetektől, cselekvőképességtől, ezért változó, de az önbecsüléshez is tartozik egy viszonylag állandó része, minősége.
Az önbecsülés az előző háromnál mélyebbről határoz meg. Alapvető viszonyt jelent önmagamhoz, mely saját lényem elfogadását, igenlését, a létezésemhez fűződő kapcsolatomat tükrözi, és ezen keresztül az élethez, a másik emberhez, a világhoz, a természethez tartozásom minőségét is. Elfogadás, önelfogadás, valamiféle hatékonyságérzet, észlelés, tudat, belső stabilitás, jóllét, biztonság, értékesség, és tisztelet önmagam felé, annak tudata, hogy értelmes az életem, valamint a bizalomadásnak a készsége és belső átélése. Képzeljük el, hogy egy színésznek csapnivalóan sikerül az egyik föllépése. Amikor hazamegy, és belenéz a tükörbe, azt mondja: ma elég gyönge voltál! Ez az önmagáról alkotott kép. Az önértékelésében megjelenik, hogy ezen az estén a képességei alatt teljesített, és ez szomorúsággal tölti el. Az önbizalma valamennyire csökken, hiszen az este egy terhet is jelent, nehezebb lesz a következő alkalommal kiállnia a közönség elé. Ezek után azt mondja magának: az életem pedig rendben van, és én is rendben vagyok, szeretek élni. Minél inkább elérhető az önbecsülésem belső forrása, annál inkább megengedhetem magamnak azt, hogy negatív elemek legyenek az énképemben, az önértékelésemben és az önbizalmamban, és azt tudjam mondani, hogy ennek vagy annak az értéke ennyi és ennyi, se nem több, se nem kevesebb.

Nagyképűség vagy önbecsülés?
Ennek a fordítottja is lehetséges. Képzeljünk el valakit, akinek lenyűgöző az énképe. Belenéz a tükörbe, és Arnold Schwarzenegger, Bruce Willis meg Sylvester Stallone néz vissza rá egyszerre. Ebből az énképből az összes gyöngeségét száműzte. Önértékelése kirobbanó, önbizalma határtalan. Mi a helyzet az önbecsülésével? Lehet, hogy a béka feneke alatt van! Sőt sokaknál az egyoldalúan fölmagasztalt énkép, a hatalmas mellény, az óriási magabiztosság és önbizalom hátterében éppenséggel negatív önbecsülés áll. Ezért aztán, amikor egy könyv szerzője arra buzdít, hogy gondolkozz pozitívan, nézz bele a tükörbe, és mondd azt, hogy a világ legnagyszerűbb embere néz vissza rád, akkor az a kérdés, hogy ez milyen mélységet érint meg benned. Lehet, hogy az énképedet megváltoztatja, az önértékelésedet átalakítja, ad egy kis önbizalmat – de elér-e az önbecsülésedig? A pozitív önbecsülés ugyanis alapvetően belső forrásból táplálkozik, és munkát igényelhet a kidolgozása. Ha azt kérdezik tőlünk, hogy milyen az önértékelésünk, tulajdonképpen a legtöbb ember kész többé-kevésbé pozitívan értékelni magát. Nem véletlen, hogy a rettenetesen negatív önbecsülésű dolgozó is kritizálja az összes többi kollégáját, hogy egyik sem ért semmihez – bezzeg ő! Tehát a legtöbb embernek nem az önértékelésével van igazán nehézsége, hanem az önbecsülésével. A különbségtétel azért fontos, mert másként sok csalódás és értetlenség várhat rá: már annyira pozitívan gondolkodik, amennyire csak lehet, még sincs jól.

Az egészséges belső forrás

Az önbecsülésünket külső és belső forrásból is táplálhatjuk, de ha valakinek negatív a belső önbecsülése, az külső forrásból tartósan nem tölthető be. Különben hogyan fordulhatna elő, hogy számtalan hollywoodi sztár éppen a sikerei csúcsán lesz alkoholbeteg, drogfüggő vagy öngyilkos? Látnivaló, hogy a külső forrású önbecsülés átfolyik az emberen, míg a belső forrású mindig rendelkezésre áll, és nem apad ki. A statisztikákból tudjuk, hogy ma Magyarországon tömegeket érintő probléma a negatív önbecsülés. Lelkük mélyén sokan nem tartják magukat igazán értékesnek és szerethetőnek, ami az egész életükre negatív hatással van. Tudatos belső érzelmi munkával változtathatunk ezen. Már csak azért is, mert a negatív önbecsülésű ember minden esetben sokkal értékesebb, mint ahogy önmagáról érzi. Az egészséges belső önbecsülésben ismerem a saját erényeimet és korlátaimat. Tudok a saját hiányosságaimról, gyöngeségeimről, egyoldalúságaimról, de ezek az önbecsülésemet nem veszélyeztetik, nem kérdőjelezik meg. Így, tökéletlenül is szabad jól lennem, igent tudok mondani a saját életemre akkor is, ha valami nem sikerült, valaki nem szeret. A belső önbecsülésem ugyanis föltárja, hogy a szívem mélyén lakik bennem valaki, aki sokkal több, mint amit valaha is reméltem.