Mindannyian élő környezetben jöttünk létre, és létezünk pillanatról pillanatra. Tehát soha nem voltunk, nem vagyunk és nem leszünk egyedül. Az anya élő testében hullámzó, dobogó, susogó univerzumban, azzal tökéletes egységben töltjük a végtelen időt, mielőtt megszületünk. A születés pillanata nem az univerzum kapuján való kilépés, nem a végzetes szeparáció pillanata, hanem az élet számtalan felébredéseinek egyike; a születéskor a baba szemébe hasító fény az első megvilágosodás. A szűkebb egységből a tágabb egységbe való átlépés. Mindörökké az egység a valóság, az egyedüllét az illúzió. Jézus a kereszten így sóhajt: „Uram, mért hagytál el engem?” – jelképes emlékeztető ez, a legmélyebb pont, a legsötétebb pillanat, az egyedüllét rémálma. De hogyan támadhatott volna fel Jézus, ha az egyedüllét valóság lenne?
Az elszigeteltség fáj
Minden szenvedés, minden fájdalom, minden pszichopatológia gyökere az az érzés, hogy egyedül vagyok, ki lettem közösítve, elszakadtam a többiektől. A megerőszakolt nő, a bántalmazott gyerek védtelenül, elhagyatva érzi magát, és ha mindazt, ami történt vele, titkolnia kell, egy életre elszigetelődik. A fájdalom szubjektív megélése széles határok között mozog, attól függően, hogy elvágva vagy összekötve érzem magam. Az organikus fizikai fájdalomról és a lelki szenvedésről is beszélünk. A szülő nő, akinek a kezét egy szeretett rokon vagy barát szorítja, nem kér érzéstelenítést. A rákban haldokló, aki egy LSD-kísérlet alkalmával perspektívát kapott, és megélte, hogy mindannyian egyek vagyunk, nem adagol be magának több morfiumot. A fájdalom elszigetel, és az elszigeteltség fáj. A születéstől számítva plusz és mínusz kilenc hónapos időszakban az anyával való együttlét a „részvétel misztériuma”. A gyerek részt vesz az anya tudatában és tudatalattijában, ő jelenti számára a világmindenséget, amelyben úszik. Az anya is részt vesz a gyerek létében, és így egyek ők. Ha a kicsi számára ez az élmény meleg, vidám, biztonságos, nyugodt és tápláló, nem okoz neki örömet és nem is könnyű egyéves kora körül elválni és önmagává válni. Élete végéig keresni fogja a kapcsolataiban a hasonló együttlétet, a társakat, akiknek képes odaadni magát. Ha a gyerek számára ez az élmény fagyos, deprimált, veszélyes, félelmetes és mérgező, amint lehet, különválik, és igyekszik túlélni ezt az atmoszférát. Lehetséges, hogy élete végéig kerülni vagy szabotálni fogja a kapcsolatokat, attól félve, hogy előbb-utóbb minden viszonya megismétli az elsőt.
| Útmutató tévelygőknek Büky Dorottya és Feldmár András önmagunk belső labirintusában segít eligazodni – főként abban, hogy olyan környezetet teremtsünk magunknak, amely befogad bennünket, miként borsót a héja. |
Tartozni valakihez
Bár az odatartozás fontos élmény, ritkán talál az ember olyan másikat vagy olyan csoportot, akinek vagy amelyben nem kell fizetnie az odatartozásért azzal, hogy fel kell adnia önmagát. Az a ritka és értékes érzés, hogy ide tartozom, és feltételek nélkül önmagam lehetek, a „szeretve vagyok” érzése. A terapeuta feladata az, hogy olyan játékteret teremtsen páciensének, amelyben a kettejük között kialakuló kapcsolat megízlelteti ezt a feltétel nélküli odatartozást – azzal is, aki ezt ismeri, de nem találja hozzá a megfelelő társaságot, és azzal is, aki nem is tudta, hogy létezik ilyesmi. Nem vagyok egyedül még akkor sem, ha egy lakatlan szigeten hajótöröttként tengődöm, hiszen része vagyok a bioszférának. Ez a valóság. De ezt a valóságot elfelejtem, ha anyám rosszul reprezentálta a világmindenséget számomra. Elvágom magamat az anyámtól, azonban a terápia az a hely, ahol vissza lehet nyerni az egységet a világmindenséggel, mert rá lehet jönni, hogy az anyám és a világmindenség már nem egy és ugyanaz. Ha az anyám keserűségét rávetítem a világra, izolálom magam. A megváltófaktor a terápiában egy új élmény, amely ezt helyreteszi.
Együtt az egységben
Az egység, az elfogadottság, szeretettség élménye, amely a világ valódi természetét megmutatja, képessé tesz arra, hogy elfogadjam és szeressem a másik embert, s önmagamat egységben tudjam vele, akárhogy viselkedik, akármit tesz. A terápia tehát nem segítségnyújtás, nem az erősebb, okosabb intervenciója a gyengébb, butább felé. Aki segíteni akar, az eleve elválasztja magát, ugyanúgy, mint az, akinek véleménye van, aki címkéz. Ha képes vagyok eggyé válni a másikkal előítélet és kórkép nélkül, akkor tudunk játszani, és a másik is átéli az egység élményét, amikor együtt vagyunk. A zsidó kozmológiában egy különálló élet, egy ember olyan, mint egy csepp víz, amely kiugrik a lábasban forrásban lévő vízből. Egy darabig felfelé repül, aztán megáll, és visszahullik, feloldódik a vízben. Ez egy élet. A fogantatás és a születés megteremti a különlét illúzióját, a halál pedig visszatérít minket az elkerülhetetlen egységbe.
| Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg. A tartalomból:
|