– Kommunikációs szakemberként dolgozol, mégis azt mondod, hogy ez az ötlet neked játékként, pihenésként jött. Miért éppen az pihentet valakit, hogy rég halott emberek szerelmi életét böngészgeti?
– Mert egyébként a mosóporban található liposzómákról, a csirkeszalmonelláról, az új generációs mobiltelefonokról vagy szabadalmi jogsértésről írok, attól függően, mikor milyen iparágnak dolgozom. Nagyon kedvelem az élő ügyfeleimet, de a halottak élete számomra kedvesebb téma, pihentetőbb.
– Pletykálják, hogy több kiadó vezetője veri a fejét a falba, amiért nem ő adott ki téged. Milyen érzés ilyen kelendőnek lenni?
– Vicces. Meg persze jól is esik. De kommunikációs szakemberként azt is tudom, hogy mindezzel az örömmel együtt egy termék is vagyok, aminek most van a felfutása, aztán ez vagy beáll egy szinten, vagy lecseng az érdeklődés.
– A múlt kútja kiapadhatatlan, főleg szerelmi ügyekben. Kerestek-e meg azóta leszármazottak, hozzátartozók még a kutatók által sem ismert sztorikkal?
– Volt ilyen. De azt a játékszabályt állítottam fel magamnak, hogy csak olyan történetet írok meg, ami dokumentált, tehát fennmaradt levelek, naplók formájában, vagy korábban már feltárta egy filológus. Egy mesélt sztori legfeljebb felkelti az érdeklődésem, de önmagában nem elég, hogy hitelesnek tekintsem.
– Jó értelemben bulvárosak ezek a rövid sztorik – célod elsősorban a szórakoztatás volt, vagy egyfajta misszió?
– Elsősorban szórakoztatás. Az, hogy végül lett az egésznek egy olvasásnépszerűsítő hatása, annak nagyon örülök, de nem ennek volt szánva.
– Milyen visszajelzések jönnek most, hogy könyvtestet öltött a kis történetek halmaza?
– Nagyon rossz, lezúzó kritika nem jelent meg, pedig jólesett volna dühöngeni valamin. Inkább kiegészítések, ötletek, javaslatok jönnek. Meg olyasmi, hogy kedvet csináltam valakinek ahhoz, hogy elolvassa vagy újraolvassa az adott szerző műveit. Ez esik a legjobban.
– Egyik esteden játékként felmerült, hogy létre lehetne hozni régi nagyjaink mai facebookos hálózatát, és így igen könnyen eljuthatnánk Petőfitől mondjuk Kaffka Margitig.
– Gondolj bele, hogy te kikkel tartasz napi kapcsolatot! Biztosan sokan mozognak közülük az irodalom vagy az újságírás területén. Egy író hetven éve is másik írókkal, zsurnalisztákkal, kiadókkal, színészekkel, művészekkel vagy művészetbarátokkal állt kapcsolatban, gyakran házastársat is onnan választott, nem is beszélve a szeretőkről. Néhány ezer ember volt a merítés.
– Kisgyerekként, már irodalomórán is érdekelt a tankönyvi életek háttere?
– Gyerekkoromban volt egy játékom: hazafelé az iskolából próbáltam elmagyarázni Csokonainak, Petőfinek vagy Adynak, mi változott a városban, amióta itt jártak. Mintha egy időutazót kalauzoltam volna. Na jó, bevallom, időnként ma is játszom ilyet…
– Neked mit tesz hozzá egy-egy műhöz, ha tudod, milyen sztori lapul mögötte?
– Egy jó vers vagy novella akkor is jó, ha semmit nem tudok az írójáról. De gazdagítja az értelmezést, ha ismerem a keletkezési körülményeit, a szerző aktuális élethelyzetét. A Huszonhatodik év önmagában is zseniális, de sokkal többet ad, ha azt is tudjuk, hogy Szabó Lőrinc az öngyilkossá lett szeretőjéhez írta.
| Fotók: Koncz Dezső |
– A nők szerepe elég különös ezekben a sztorikban. „Egy macsó korról írok” – nyilatkoztad ennek kapcsán. Ma milyen a helyzet?
– Szerintem jóval kevésbé macsó az irodalmi élet, mint hatvan, száz, főleg száznegyven éve. Neked sok tekintetben ma is nehezebb dolgod van, mint egy férfinak, de senki nem csodálkozik rajta, hogy nő létedre regényt írsz. Szendrey Júliából sosem lehetett igazi író, pedig volt hozzá tehetsége.
– Mit tanulhatunk ezekből a történetekből?
– Hogy egy nagy író nem feltétlenül nagy ember, azaz morális hős, de ez egyáltalán nem baj. Hogy ugyanúgy bénázik a kapcsolataiban, ugyanolyan önző, rövidlátó, vagy éppen szerencsétlen a szerelemben, mint a legtöbb ember.
– Szépirodalmat írni eszedbe jutott már?
– Magas művészi ambícióim nincsenek. De egyszer, ha valaha lenne időm, talán írnék egy történelmi krimit. Gyerekkorom óta izgat a kérdés, hogy hogyan halt meg Szulejmán.
 |
