“Érzést csak érzéssel lehet gyógyítani”

Ahogy a terembe lépek az első nap reggelén, megdöbbenek a székek sokaságán. Azt hittem, intimebb lesz a közeg. Mire mindenki megérkezik – az önkéntesekkel együtt, akik már elvégezték a tanfolyamot, és segítenek egy-egy gyakorlatnál – majd ötvenen várjuk dr. Menis Yousryt, az egyiptomi származású angol pszichoterapeutát. Feszengünk. Annak könnyebb talán, aki a testvérével, az anyukájával vagy a feleségével jött. Amikor Menis belép, rögtön kiül elénk. Szinkrontolmáccsal érkezik, hiszen angolul beszél. Ez csak az első percekben furcsa, mert a fiatal lány hangja kedves, segítő. A pszichoterapeuta pedig megjegyzi, ha valaki jól tud angolul, legalább kétszer nevethet a poénokon. „Van, aki egy kicsit ideges?” – hangzik el az első kérdés. Tétova kezek emelkednek a magasba. „Van, aki izgatott?” Újabb kezek lendülnek fel. „Van, aki annyira ideges, hogy még a kezét sem tudja felemelni?” Elnevetjük magunkat, és a feszültség oldódni kezd.

Kövesd a jelet!

Tagadhatatlan, hogy feszült vagyok én is. Nem tudom, mire számíthatok, hogy fogom érezni magam három napon át, reggeltől késő estig. Menis arról mesél, hogy régen az emberek csoportokban éltek, és ha valakinek támogatásra volt szüksége, akkor ezt attól a szűk közösségtől kapta meg, amelyben élt. Ez azonban egyre kisebb lett, főleg a nyugati kultúrában, és ma már a család is szétesik, kapcsolati kríziseket élünk meg, és terápiára járunk. „Volt olyan az életedben, amikor konfliktusba kerültél, tudtad, hogy mit kell tenned, de nem cselekedtél? Hányszor fordult elő veled, hogy gondoltál valakire, akit régen láttál, és szembejött veled az utcán?” – teszi fel előadónk a kérdést. A belső hangról beszél, arról, ami folyamatosan jelen van az életünkben, de nem figyelünk rá, nem hallgatjuk meg, mert elnyomja az egónk. A Koránból idéz, pedig keresztény szellemiségben nevelkedett, nagyszülei papok voltak: „Ha kapsz egy jelet, kövesd!” Hamar kiderül, hogy a félelmeink, az izgatottság, a harag vagy egyéb indulatok is könnyen elnyomhatják a belső hangunkat. Menis szerint a legnagyobb hibát azonban akkor vétjük, ha a hatodik érzékünket mi hallgattatjuk el – mert felülbíráljuk magunkat. Sok esetben a bennünk rejlő ösztönösséget a tudatunk, a hiedelmeink, a kultúránk, netán a vallásunk nyomja el. Én gyávaságnak érzem, amikor nem teszem meg azt, amit a belső hangom sugall. Előadónk megemlíti a komfortzónát is, azt a láthatatlan, biztonságos határvonalat, amit nem lépünk át. Lehet egy apróság, ahogy munkába indulunk: mindig ugyanarra, ugyanúgy. De lehet a szünet utáni első cselekedet is, hogy oda akarunk visszaülni, ahol kezdtük a tanfolyamot. „Mindenki üljön máshová!” – jön a határozott kérés. A vezetőnk kibillent minket a kétórás biztonságból, és mi engedelmeskedünk. Közben személyes példákkal, idézetekkel folyamatosan oldja a még mindig bennünk motoszkáló feszültséget, hogy ne féljünk a nyilvánosságtól, merjünk beszélni egymás előtt. Délután elkezdődnek a gyakorlatok. A telefont, az óránkat már az első percben eltettük – egyikre sincs szükség. Menis kitesz elénk egy széket, és azt kéri, fogadjuk el, hogy ez nem szék, hanem egy probléma. Szerinte az emberek többsége négyféleképpen viszonyul hozzá: van, aki szerint nincs probléma – és úgy tesz, mintha nem lenne ott, más felismeri, de elszökik előle, a harmadik típus rácsodálkozik, és újra meg újra megvizsgálja. A negyedik harcolni akar ellene, vagy épp ellenkezőleg, beletörődik, hogy „keresztként” kapta, és húzza maga után. Menis vonszolni kezdi a széket. A legtöbb esetben így látjuk a másikat: nekünk egyértelmű, mi a probléma, de aki benne van, annak nem. „Amikor valami nem működik, ne analizálj, ne kerüld el, ne harcolj, ne csinálj úgy, mintha nem lenne! Mihelyst kimondod, mi a gond, a megoldást is látni fogod – ez az első tanácsa a pszichoterapeutának. – A probléma ajándék, mert ez is irányít! Mindaddig, amíg nem oldjuk meg, megkapjuk.”

A csoport ereje

Az egyik legfontosabb gyakorlat lényege, hogy ki mire törekszik. Ki az, aki a vita embere, aki belesimul a közegbe, vagy épp szótlanul tüntet? Másnap jövök rá, hogy én analitikus típus vagyok. Boncolgatom az érzéseimet, a gondolataimat, ezért nem találom a megoldást, hiszen már nem látom a fától az erdőt. Ezt egyébként meg is osztom a többiekkel. Mesélek nekik mindarról a hatásról, ami az első nap ért. Kérdéseket is teszek fel, ez normális egy analizáló embertől. Aztán Menis is kérdez: „Mi a problémád?” Nem értem. Nekem nincs. Vagy ha mégis, nem akarom ötven ember előtt megosztani. Aztán magam sem tudom, miért, a gyerekeimről beszélek. Minden este lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem foglalkoztam velük eleget. Miközben ártatlan szituációkat mesélek, legbelül nagyon fáj valami. „Ez a problémád – szögezi le Menis, miközben az arcomat fürkészi. – Senki sem tökéletes.” Visszaterel a gyerekkoromba. Régi érzések kúsznak elő, melyekről azt hittem, nincsenek már hatással rám. „Nézd meg egy gyermek arcát, rá van írva a szülei boldogsága! Tegyél magadért, ha te rendben vagy, ők is rendben lesznek!” – tanácsolja a szakember. Azzal, hogy nyíltan elmondjuk a problémáinkat, segítünk egymásnak is – ezért dolgozunk ezen a tanfolyamon csoportban. Másrészt meg azért, mert egész életünkben, az óvodától a munkahelyig, emberek vesznek körül minket. Csoportban tanuljuk meg a helyes kommunikációt, a problémakezelést és a bizalmat. Érzem, hogy a kitárulkozásommal megváltoztam a többiek szemében. Megmutattam magamból valamit, ettől ismerős, kedves vagy fontos lettem nekik. Én is így érzek. Alig merek levegőt venni, amikor az egyik társunk megosztja velünk, hogy a szülei válása után, ötévesen az édesanyja barátnője lett, és az ő fájdalma szinte elviselhetetlen volt számára. Ám felszínre kerülnek ennél nagyobb konfliktusok, régóta hordozott fájdalmak is. Menis szerint ha nem bocsátunk meg, ha gyűlöljük a szüleinket, az olyan, mintha a saját lábunkba lőnénk. „Gondolkodással nem lehet az érzéseinket helyrehozni, érzést csak érzéssel lehet gyógyítani! Adjunk hálát a felmenőinknek, hogy felneveltek minket!” – szól a második nap egyik legfontosabb tanácsa.

Tanulj meg elengedni!

A szeminárium utolsó napján még mindig felmerülnek kérdések, gondok, van, aki csak most tud megnyílni, de néhányan még ekkor sem. Ez a nap arról szól, hogyan segíthetünk magunknak. Menis többször is elmondja, ne mások problémáját akarjuk megoldani! Szerinte a legfontosabb angol szó a „let” – méghozzá: a „let go” (hagyd elmenni), „let be” (hagyd, hogy legyen) és a „let in” (fogadd be). Ha például le tudnánk zárni a régi szerelmet, jönne az új. Menis azt állítja, mindaddig, amíg őrzünk egy régi SMS-t a telefonban, egy fényképet titkos helyen, a régi közös számot indítjuk el a YouTube-on, addig az elengedés nem történt meg. Épp ezért nem tudunk senkit befogadni a szívünkbe. Azok, akik már korábban elvégezték a tanfolyamot, és most segítőként vannak jelen, mint Tia vagy Gergő, mindketten azt mondják, sikerült változniuk, és ezzel együtt az is megoldódott, amit problémaként éltek meg. Gergő például korábban depressziós volt, de ma már jól érzi magát. Igazán arra büszke, hogy a két fiával való kapcsolata sokkal jobb lett a tanultak hatására. A nap végén két levelet kell írnunk. Az egyiket annak, akinek a hatására idejöttünk, a másikat pedig saját magunknak, ezt két hét múlva postán kapjuk meg. Én bátorítom magam, hogy merjek kilépni a komfortzónámból. S hogy miről írtam még? Nemsokára megérkezik, akkor újraolvasom, rácsodálkozom, és remélem, el is fogadom a belső hangom tanácsait.

Bővebben a témáról: www.esszenciaszeminariumok.hu