Tévhitek a rákról – Ismerd meg a betegséged!

– Mi indította a könyv megírására?
– Akkor fogtam hozzá, amikor elkezdtem orvosként a rákkal foglalkozni. Valójában azért írtam meg, hogy választ adjak az egyik beteg kérdésére. A hölgyet leukémiával kezeltük, és a terápia során egyszer csak így szólt: kész vagyok folytatni a küzdelmet, de ehhez szükségem van arra, hogy tudjam, mivel állok szemben, ismernem kell a történetét. És ugyanez az igény újra meg újra felmerült más betegek részéről is.

– Érdekes az a felvetése, hogy a rák normális állapotnak tekinthető. Miért gondolja ezt?
– Azt hiszem, némiképp abszurd az az elképzelés, hogy a jövőben a rákot teljesen és mindörökre ki tudjuk irtani a testünkből és a társadalomból. Nem azért gondolom így, mert pesszimista vagy nihilista volnék, hanem mert a betegség biológiai természete teszi ezt lehetetlenné. Kialakulásában ugyanis ugyanazok a gének játszanak szerepet, amelyeknek köszönhetően a magzat fejlődik, a sejtjeink növekednek, a testünk nő. Ha ezek a gének tönkremennek (a helytelen életmód hatására), akkor kialakulhat a rosszindulatú daganat. Hogy ennek az esélye mennyire benne rejlik a szervezetünkben, alátámasztja az is, amit én a rák statisztikai realitásának nevezek: az Egyesült Államokban minden második férfi és minden harmadik nő találkozik valamilyen formában ezzel a betegséggel, és minden negyedik meg is hal benne. Ezeknek a számoknak a tükrében aligha nevezhetjük a rákot életünk abnormális eseményének. 

– A stressz okozhat rákot?
– Nem hiszem. A rosszindulatú daganat kialakulásában természetesen szerepet játszik az immunrendszer, de nem olyan egyszerű formában, mint ahogyan azt az emberek hiszik. Nem az történik, hogy ha idegeskedünk, akkor az ellenálló képességünk romlik, és hirtelen rákosak leszünk. Bizonyos tumorfajtáknál ennek nagyobb a jelentősége, például a limfómáknál, de a többinek, köztük a mellráknak, nincs túl sok köze az immunrendszerhez. Semmi nem bizonyítja, hogy a stressz mellrákot okozna.

„A mellrákos nők azt hiszik, önmagukat kell hibáztatniuk, hogy ők csináltak valamit rosszul.”

– Sok nő mégis önmagát hibáztatja, ha rosszindulatú daganata támad. Ön is idézi azt a tanulmányt, amely szerint a mellrákos nők úgy emlékeztek, túl zsírosan táplálkoztak. Ám amikor részletesen átnézték az étkezési szokásaikat, kiderült, hogy a betegek egyáltalán nem ettek zsírosabban, mint a többiek.
– Valóban, a mellrákos nők úgy emlékeztek, hogy korábban túl sok zsírt fogyasztottak – azt hiszem, azért, mert megpróbálták önmagukban keresni a hibát. Az eset azt bizonyítja, mennyire nem megbízható az emlékezetünk, de azt is, hogy a betegség mennyire megbélyegző a mai napig. A nők azt hiszik, önmagukat kell hibáztatniuk, hogy bizonyára ők csináltak valamit rosszul.

– Ennek ellenére reménykednek a betegek abban, hogy meggyógyulnak.
– Orvosként megtanuljuk, hogy a remény valójában nagyon képlékeny. Ha az ember elmerül az orvostudományban, akkor rájön, a remény nem abszolút. A dolog nem ennyire egyszerű. Ha például egy nő igen előrehaladott, áttétes mellrákban szenved, akkor valószínűleg ehhez igazítja a reményeit.  Abban bízik, hogy a halála fájdalommentes, méltóságteljes lesz, vagy még megéli az unokája megszületését. A páciensek folyamatosan kibékülnek a betegségükkel, és az orvos feladata ezt tisztességgel támogatni.

– Hogyan készül fel arra a feladatra, ha valakivel rossz hírt kell közölnie?
– Igazán az segít, ha először meghallgatom a beteget. Ha rögtön a rossz hírrel kezdek, az megsemmisíti a terveit. Lehet, hogy ott akart lenni két hónappal később a lánya diplomaosztóján, vagy éppen ő akart diplomát szerezni. Amikor megértem a céljait és azt, hogy mi az, ami elérhető számára, és mi az, ami nem, konkréttá válik a beszélgetés. Azt mondhatjuk a páciensnek, ha egy bizonyos esemény számára valóban nagyon sokat jelent, akkor valószínűleg meg is fogja élni. Azt hiszem, ez enyhíti a rossz hírt.

– Gyakran halljuk, hogy a pozitív hozzáállás hatására meggyógyulhat a rákos beteg. Ön szerint igaz ez?
– Egy mellrákos nőnek éppen elég baja van anélkül is, hogy valaki még azzal bosszantsa, azért nem gyógyul meg, mert nem gondolkodik pozitívan. Képzeljük magunkat ennek a nőnek a helyébe, és gondoljuk át, milyen érzés lehet azt hallani, hogy a hozzáállása akadályozza meg a gyógyulását! A kérdésre válaszolva: nem, nem igaz, hogy a „pozitív gondolkodás” hatására a rák elmúlik. De a bizakodó hozzáállás segíthet a betegnek abban, hogy elviselje a kemoterápiát, a műtétet, a sugárkezelést.

– Egy helyen azt nyilatkozta, részben azért határozta el, hogy megírja ezt a könyvet, mert a rákról nagyon sok meglehetősen sértő dolgot írtak már. Mit ért ez alatt?
– Az olyan jellegű leegyszerűsítő felfogással akartam szembeszállni, mint amit a rosszindulatú daganatokról írt átlagos könyvek egészség-wellness fejezetében olvashatunk. Például egyél brokkolit, és kigyógyulsz a rákból! Vagy kövesd ezt a mágikus diétát, és soha nem leszel rákos! Ezt érzem én sértő leegyszerűsítésnek. A pácienseknek ennél többet kell tudniuk. Sokkal mélyebbre hatóan kell beszélgetnünk velük arról, mi a rák, mióta része az életünknek, mik a legfrissebb felismerések, a terápia legújabb irányzatai.