Miben segít a művészetterápia? – Karafiáth Orsolya kipróbálta

Sokat szorongok, keresem a kiutat. Végül egyik ismerősöm tanácsára egy művészetterápiás önismereti csoportba jelentkeztem. Eleinte azt gondoltam, művészeti alkotásokon keresztül fogunk a problémáinkról beszélni. Nos, már az első alkalommal kiderült, hogy nekünk magunknak kell alkotnunk.

„Az alkotás mint folyamat gyógyít, elsősorban azáltal, hogy elfogadó közegben találkozhatunk saját tudattalan tartalmainkkal, és ezeket akár korrigálhatjuk is – magyarázza Mirnics Zsuzsanna klinikai szakpszichológus-jelölt. – Az alkotás során átélhető felbukkanó, »megdolgozható« érzések a fontosak. Amúgy a harmadik-negyedik alkalom után a legtöbb csoporttag túljut a rajzkészségével kapcsolatos rossz érzésein, és ezzel párhuzamosan jobbak is lesznek az alkotások.”

Mielőtt elkezdenénk a csoportot, van egy egyórás ismerkedő beszélgetés. „Itt az is megeshet, hogy nincs szimpátia – mondja Zsuzsa –, és akkor nem tudunk együtt dolgozni. A csoportra jelentkező szempontjából az a fontos, hogy itt őszintén beszéljen magáról. Ha itt meg tud nyílni, és érzi, hogy a másik fél magabiztosan vállalja őt, akkor nagy eséllyel nem lesz gond. Az interjún nyugodtan meg lehet kérdezni a csoportvezetőt is a hátteréről, tapasztalatairól – így etikus.”
Nekünk két csoportvezetőnk volt: Zsuzsa Heincz Orsolyával közösen tartotta a foglalkozásokat. „Azt valljuk, hogy a csoport számára a csoportvezetők közti jó együttműködés, összhang eleve egy pozitív minta” – mondja Zsuzsa.  

„Önismeretre ma Magyarországon mindenkinek szüksége van – állítja a szakember –, de nem mindenki motivált rá. Sokat segítene az egész társadalmunkon, ha ki-ki vállalna legalább 150 órányi önfejlődést, ez az »alapmennyiség«. Javulást hoz a stresszkezelés terén, az egészség megőrzésében, gyakran a közérzet is változik, fejlődhetnek a társas kapcsolatok. A komplex művészeti terápia az egyik »legveszélytelenebb« irány, mivel jellegét tekintve személycentrikus, nem »provokál«. Egy lassú, gyakran kifejezetten kellemes önfejlődési forma, ahogy például a mozgás- vagy a táncterápia.”
 
Havonta kétszer, teljes napokra találkoztunk, és százötven közös órára vállalkoztunk. Minden reggel első volt a nyitókör, ahol megbeszéltük, milyen problémával érkeztünk. Egy ilyen csoportnak több szabálya is van. „Első a jelenlét – szögezi le Zsuzsa –, nem jó sokat hiányozni. A másik az egyes szám első személyé. Mindenki saját érzésként, gondolatként, személyesen fogalmazza meg, ami megérinti. A harmadik az, hogy tartózkodjunk a romboló kritikától. A negyedik a titoktartás: névvel, azonosítható adatokkal nem adunk tovább a csoporttal, főleg a csoporttagokkal kapcsolatos információkat.”

A nyitókör után kezdődött mindig az alkotás, majd a munkák megbeszélése. Másra alkalmas a montázs, másra az agyagozás, megint másra a festés. „A montázs például kiválóan alkalmas arra, hogy az élettörténet jó és rossz tapasztalatait integráljuk és átbeszéljük – mondja Zsuzsa –, míg az akvarellfestés érzelmi, mély munka felé vezet. Az agyag legerősebben az ösztönszférához kapcsolódik. De nem a végeredmény a legfontosabb, hanem maga a folyamat. A társak és a csoportvezetők reakciója tükröt tart, így fejlődhetünk. Javul az önreflexió, a tudatosság, az érzelmek kontrollja.”

A művészeti terápia témái részben aktualitásokhoz kötődnek. Így például januárban az újévi fogadalmak kapcsán a célokkal lehet dolgozni, februárban a farsang kapcsán az árnyékkal, azaz a lélek sötét oldalával, karácsonykor a családdal és a spiritualitással… „De ha például sokakat foglalkoztat a párkapcsolat, akkor aznap ezzel fogunk dolgozni” – mondja a vezető.

Egy ilyen csoportnál legfeljebb tizenöt fő az ideális, művészeti terápiánál nyolc-tíz körüli az optimális létszám, és a csoport végén általában két-három embernél látható fontos változás, a többieknél csak általános személyiségfejlődés történik. „Annak örülök, ha valaki tíz év szenvedés után rájön, hogy el kell válnia a személyiségzavaros férjétől – mondja a szakember –, és nem hagyja tovább a bántalmazást. Vagy szakít a szeretőjével, és eldönti, hogy a férje mellett a helye, és törekszik rendbe hozni a családi életét. Vagy feldolgozza egy régi gyászát, gyermekkori traumáját, energikusabbá válik, a jövő felé fordul.”
Akik régi, fájdalmas sebeket őriznek, azoknak a változáshoz nem elég a csoport, egyéni terápiára kellene járniuk. „Sokan azonban nem hajlandók – mondja Zsuzsa –, mert azt gondolják, hogy velük minden rendben, csak a többieknél léteznek a zavarok. No, az ilyen embernek van a legnagyobb szüksége terápiára, de sokat kell zuhannia addig, hogy ezt belássa.”

Nekem sok változást hozott a csoportmunka. Nyitottabb lettem, merek konfrontálódni, és már nem sajnálom annyira magamat. Erősödött az önértékelésem is. Persze nem rögtön: pár hónap után kezdtek beérni a változások. „Egyes csoporttagjaink évekig tartják a kapcsolatot, találkozgatnak a csoport után – mondja Zsuzsa –, és amikor aztán gondjuk van, sokan fordulnak hozzám. Most jött hozzám valaki, mert régóta szeretett volna babát. Mondtam neki, hogy ez nemcsak rajtam múlik, de bátorítottam, csináltuk a gyakorlatokat szorgalmasan. Hat egyéni alkalom után váratlanul teherbe esett. Ez nekem is igazi katarzist hozott! Nem hittem volna, hogy lehetséges, én »csak« azt csináltam vele, amit a hipnoterápia tud.”